Sokszor megnéztem már ezt a filmet, és ez is az a típus nálam, amit okvetlenül igyekszem lenyomni minden ismerősöm torkán, hogy márpedig ezt látni kell. Számomra a film varázsa három dologban gyökerezik: a gyönyörű képekben, a fantasztikusan eltalált hangulatú zenéjében, és a főszereplő iránt érzett antipátiában. Hogyan tudok élvezni egy filmet, amiben egyszerűen rühellem a főszereplőt? Hát így. Mert ennyire magával ragadó a rendezés – amit nem mellesleg Sean Pennek köszönhetünk.
Hát, sokan hasonlítják az Útonhoz, de engem inkább emlékeztet Ted Kacynskire ami a motivációit illeti (ő egy a vadonban, áram és minden egyéb nélkül élő robbantgató terrorista bácsi volt, mielőtt elkapták). Egyáltalán nem tudtam azonosulni vele, sőt, mint fentebb említettem – taszított. A könyvet nem is bírtam elolvasni, pedig érdekelt.
Mégis, a film annyira szép és hangulatos, hogy nem lehet neki ellenállni. Máig is szeretem a hóesésben Eddie Vedder zenéjét hallgatni.