Szórakoztatónak szórakoztató, nevettetőnek nevettető, de igazából pont az veszett ki Gracie karakteréből, amiért az első filmre azt írtam: „Életem filmje”. A határozott, cinikus, harcias, talpraesett, és emellé kissé igénytelen és fiús FBI ügynökből egy folyamatosan a kinézete miatt aggódó Barbie baba lett. Oké, fejlődik, és a végére talál valamilyen arany középút félét, amin egyszerre nőies és vagány, de a személyiségváltozása egyrészt irreális, másrészt kegyetlenül idegesítő. Fullert viszont bírtam, nem fog olyan közel állni hozzám, mint az első rész Gracie-je, de azért most ő hozta a fiúsabb stílust, és óriási volt, hogy a kismillió allergiájával pont nem egy érzékeny nebáncsvirág lett, hanem egy igazi harcos. A történet kellemes, ahol kell, kellően abszurd is, a poénok pedig ülnek. Ha nem az lenne az előzménye, ami, azt mondanám, remek délutáni vígjáték, így kicsit lehúzza, hogy milyen alapokon építkezhetett.