Egyike azoknak a filmeknek, amik mindig elragadnak és lenyűgözve bámulom a látványos képsorokat. A mára kultikus zenéjével együtt igazi élvezet a szemnek és a fülnek.
Igen, a Vangelis zenéje tényleg sokat ad hozzá, olyan számomra mint egy hosszú sci-fi himnusz. És mindig, az első percektől fogva elvisz ebbe a kifacsart elidegenedett, eső áztatta nagyvárosi világba. Hiába nyüzsögnek az emberek az utcán tömött sorokban, itt csak magányos és elveszett lehet mindenki. Mit ér az élet? Mit ér egy replikáns élete? „Mindezek a pillanatok… elvesznek az időben… mint… könnyek az esőben.”
Annyira hangulatos, látványos, úgy érzem, nem fog rajta az idő. És hamarosan 2019 lesz, amikor játszódik a történet. Hol is tartunk mi?