Egy ideje már halogattam ennek a filmnek a megnézését mert biztos voltam benne, hogy sírni fogok rajta. Öhh hát így is lett, konkrétan az utolsó fél órát végig bőgtem.

A háborús filmek amúgy sem vidámak, de Liesel és a csodás kis befogadott családja képesek voltak az ilyen rémes időkbe is egy kis boldogságot csempészni. A hóemberes jelenetnél nagyon mosolyogtam.
Jó lenne úgy tekinteni erre a filmre, hogy ez is csak egy fikció, de sajnos nem az.

Papát nagyon de nagyon imádtam, már az elejétől fogva. Az én imádott nagypapámra hasonlít szóval nem volt nehéz megkedvelnem. Mama meg csak ugat de nem harap.:)

Liesel és Max barátsága pedig gyönyörű volt.

Őszintén nem is tudom mit írjak, annyira a film hatása alatt vagyok még. Izgultam értük, örültem és sírtam velük.
A könyv nagyon érdekel szóval szerintem mindenképpen el fogom olvasni.