#happyend

TLD 

2020 filmekben
(A válogatás forrása: https://editorial.rottentomatoes.com/guide/the-best-mov… )

Röviden

Nem volt jó év filmes szempontból, így nem is volt nagy tolongás a toplistás helyekért.
Személyes kedvencek idén:
1. Never Rarely Sometimes Always
2. Totally Under Control
3. Az asszisztens
4. First Cow
5. Alone

Futottak még: Staten Island királya, Még egy kört mindenkinek, She Dies Tomorrow,
Nyelés, Dylda, Palm Springs.

Sorozatok:
1. Akik mi vagyunk
2. A vezércsel

Hosszabban és spoileresen

1. Kiemelkedő filmek

Never Rarely Sometimes Always – Az abortusztilalom témájához rendkívül érzékenyen közelít. A főszereplő kiszolgáltatottsága, megalázottsága nagyon erőteljesen van megjelenítve, s ebben az atmoszférában még egy hétköznapi udvarlós jelenet is fenyegető, klausztrofób érzést kelt. Külön előnye más feminista alkotásokkal szemben, hogy nem egyszerű szenvedéspornó, hanem végig összetett és emberi marad.

Totally Under Control – Mi az oka annak, hogy a világ vezető nagyhatalma teljesít a legrosszabbul a koronavírus kezelésében? Teljesen hagyományos dokumentumfilm, de erre a kérdésre összetett választ ad: megjelenik benne az Egyesült Államok gazdasági kiszolgáltatottsága, a politikai vezetés inkompetenciája, az államok közötti versengés, valamint általában a szakértelem és a tudomány presztízsének társadalmi hanyatlása.

Az asszisztens – Az elmúlt évek nyilvánossága tele volt zaklatási botrányokkal. Ez a film nem egy-egy embert akar megbélyegezni, hanem azokat a hatalmi szerkezeteket mutatja meg rendkívül türelmesen, amelyek között a potenciális áldozat láthatatlan és eszköztelen.

First Cow – Ötletes western-újraértelmezés. A racionális, gazdaságilag sikeres kapitalista már egy kínai személy, aki barátjával együtt túljár a nyugati arisztokrácia eszén (a film által feltett kérdés, jó-e ez a túljárás neki, vagy egyáltalán bárkinek).

Alone – Rég láttam ilyen jó 1vs1 üldözős thrillert, amely az év legbadassebb fináléját hozza. De óvatosan érdemes eljárni, amikor a filmet keressük: 2020-ban több Alone című film is megjelent, s a névrokonok (pl. https://www.imdb.com/title/tt10332854/ ) megtekintése maradandó agykárosodással járhat.

2. Jó filmek

Traumából volt bőven ebben az évben, a filmek sem hagyták érintetlenül a témát.
– A She Dies Tomorrow a depresszió ragályosságáról beszél meghökkentően, olykor horrorisztikusan.
– A Staten Island királya egyéni birkózás a traumákkal, remek szereplőkkel és emberi dialógusokkal, kicsit túlnyújtott játékidővel.
– Az orosz Dylda a második háború női résztvevőinek kevéssé taglalt (utó)történetéről szól. A sivár belsőt különösen élénk színvilág egyensúlyozza – egyébként Szvetlana Alekszijevics Nők a tűzvonalban c. könyvében számtalan ilyen történet van, talán onnan is merítettek a készítők.

Még egy kört mindenkinek – A munkával, családdal, szociális élettel kapcsolatos elvárásoknak egyszerre megfelelni senki sem tud (pláne maradéktalanul), a megfelelés erőltetéséből fakadó összeomlást legfeljebb drogokkal lehetséges elodázni. Mikkelsen szokás szerint jól alakít; hogy az alkoholista szerepében is Hannibal Lectert juttatja eszembe, az már az én bajom.

Amíg tart a nyár – Halálos beteg főhősnek lehetősége nyílik, hogy utoljára még élvezhesse az élet apró örömeit. Nem eredeti ötlet, de néhány erős jelenettel megvett magának.

Palm Springs – Jól megvalósított romkom egy érdekes kerettel, bár nem vállalja túl magát.

Felkeverve – Sofia Coppola új filmje egy szerethető felnövéstörténet, némely korábbi alkotásához képest pedig határozottan pozitívabb végkicsengésű.

Extra Ordinary – Horrorkomédia a brit humor kedvelőinek. Elsősorban minőségi szórakoztatás terén arat sikereket.

Nyelés – Klasszik párkapcsolat (nárcisztikus, domináló fél az egyik oldalon, behódoló, önmagát felszámoló és önsanyargató egyén a másikon) horrorisztikusan és minőségi módon előadva.

A kultúrharc frontembereiről ad látleletet és közéleti szerepvállalásra buzdít idén több dokumentumfilm is.
Üdvözöljük Csecsenföldön – A militarista csecsen vezér, Ramzan Kadirov melegek elleni erőszakos hadjárata a közelmúlt figyelemre méltó jelensége, mert – koronavírus ide vagy oda – errefelé is kezd igazán felpörögni a téma.
Feels Good Man – Pepe, a béka története. Igazán posztmodern fordulat, amikor a népszerű mém az alt-right kezében az egykori (apolitikus) rajzolója és megalkotója ellen fordul, aki aztán kétségbeesetten próbálja visszaperelni a béka písz+láw jelentését.

A klímaválsággal két doku is foglalkozik, mindkettő másmilyen hőst állít a néző elé.
– David Attenborough: Egy élet a bolygónkon – az eladható, feelgood változat. Optimista jövőkép. Attenborough nem megosztó személyiség, nem száll bele külön politikai irányokba és a néző választására bízza, hogy lesz-e természeti apokalipszis, vagy sem. Jó bevezető lehet a témába, ám önmagában sajnos kevés, mert ezen a szinten szerintem mindenki egyetért a zöld gondolatok fontosságával, a problémák a társadalmi és politikai síkon (hogy reagáljunk a kihívásra?) kezdődnek. Mert az nem működik, hogy szelektíven gyűjtöm a hulladékot, de közben passzívan figyelem a klímaváltozást tagadó és/vagy a civil társadalmat felszámoló népvezérek regnálását.
– I Am Greta – a pesszimistább, politikusabb megközelítés. Érdemes megnézni az európai politikusok arcát, amint Greta Thunberg indulatos beszédeit hallgatják: jobb esetben unatkoznak, gyakran inkább lesajnáló mosolygással viszonyulnak hozzá. Mivel ikon lett, ezért kényszerűségből szerepeltetik nyilvános fórumokon, de amúgy ennyi.

3. Középmezőny

Tenet – Nolan a Dunkirk után ismét egy láthatatlan fenyegetést állít középpontba. Nagyon jó ötlet azt a kérdést feszegetni, hogy a jövő nemzedéke visszavág a jelennek. (Többen, pl. Lányi András is felvetik, hogy a jövő embereinek is van emberi joguk egy élhető bolygóhoz, és ők majd nagyon dühösek lesznek a mi generációnkra) De a film annyira elveszik abban, hogy megmagyarázza magát, hogy eltűnik belőle a feszültség és az a grandiózusság, ami Nolan korábbi filmjeiben megvett magának.

Sajnáljuk, nem találtuk otthon – Erőltetett munkásosztályi szenvedés, ahol a szegény embert minden ág húzza, amivel csak találkozik. Hiteltelennek tűnik, szóval hatástalan.

Mr. Jones – Agnieszka Holland egy kevéssé feldolgozott és fontos történelmi témát (az ukrán éhínség) mutat be úgy, hogy túlságosan elhollywoodozza azt és a népirtást nem meri úgy megmutatni, mint mondjuk egy Saul fia.

Yes, God, Yes – Jól indító felnövéstörténet azzal az üzenettel, hogy hazugságok terjesztésével tök legit dolog visszavágni valakinek, akit nem szeretünk. Nem legit.

The Vast of Night – Stranger Things rajongóknak érdekes lehet, de a lassú építkezést és paráztatást jobban is ki lehetett volna használni, túl gyorsan és egyszerűen van vége.

Driveways – A Gran Torino gyenge LMBT-változata sztereotip karakterekkel.

Romlott oktatás – Minél több film készül a közpénzek lenyúlásáról és a korrupció jelenségéről, annál jobb. Kár, hogy ez a darab erőtlen.

La llorona – A múlt kísértetei nem hagyják nyugodni a közép-amerikai háborús bűnöst, s végül jól elégtételt vesznek rajta. Horrornak nem feszült, történelmi filmnek pedig túl egyszerű megoldást kínál.

Békeidő – Szerintem Hajdu Szabolcs leggyengébb filmje. Nagyon direkten és erőltetetten utal a jelen Magyarországának politikai és társadalmi problémáira, s mindezt leönti egy kis Enyedi Ildikó-féle mágiával, amit nehezen tudtam hová tenni ebben a történetben.

Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre – Az ötlet és a megvalósítás helyenként túlzottan hasonlít a Testről és lélekről koncepciójához, ezért nem tudtam annyira szeretni a filmet, mint amennyire szerettem Enyedi Ildikó alkotását.

A Good Woman Is Hard to Find: Feminista maffiafilm. Hiteles karakterfejlődések hiányoznak belőle.

Blow the Man Down – Lassú folyású krimi, a maszkulin halásztársadalom feminista aláásása. Nem rossz, csak a második felére unalomba fullad.

Relic – A demenciát horror-elemekkel és egyedien ábrázolja, sokáig meg is tartja a feszültséget. Sajnos sokat rontott rajta az, amikor a végén vascsővel nekiállnak ütlegelni a démon-mamát, amihez képest a befejezés túlságosan wtf.

Possessor – Nem lehet egyszerű a nagy Cronenberg fiaként valami újat mondani az apa által mesterien művelt testhorror műfajában. Brandon Cronenberg filmje sajnos csak lelketlen és tartalmatlan utánzás.

A platform – Szemléletes disztópia és szükségszerűen eltúlzott társadalmi szimbolika. A film üzenete szerintem nehezen kihámozható: a történet szerint a vagyoni egyenlőtlenségekre nem megoldás az erőforrások újraelosztása, mert az csak erőszakkal megvalósítható. Ezzel szemben láthatóvá kell tenni a rendszer visszásságát, és az (meg a jövő generációja) majd valamit eredményez. Vagy valami ilyesmi.

A befejezésen gondolkozom – A rejtélyes-misztikus hangulata, párbeszéd-központúsága, szürrealitása egyből megvett magának. Onnantól kezdve viszont, hogy összeáll, miről szól… Szóval itt van egy idős úriember, aki visszatekintve nagyon kesereg egy kihagyott lehetőség miatt. Az ő belső monológjait meg belső mindenféléjét nézzük – mindenki más (beleértve a nőt is) a filmben csupán az ő agyszüleménye. Vannak utalások, de azt végül nem tudjuk meg, hogy mi ez a melankólia (honnan ered, mi a szerepe a főszereplő életében), csak azt, hogy van. Azt viszont megértem, hogy többeknek tetszett a film, mert az idei felhozatalban ez mégiscsak egy merész vállalkozás.

Ragadozó madarak (…) – Nem borzalmas, de a sokadik ugyanolyan lefutású szuperhősös filmet az erőltetett girlpower szál nem menti meg.

Visszatérés Epipóba – A gyerekmolesztálás témája fontos, de szerintem nem volt jó ötlet a feldolgozást célzó csoportterápiát középpontba állítani, mert nagyon enervált és elidegenítő lett a végeredmény.

Knock Down the House – Doku az amerikai demokraták balszárányáról és az önerőből építkező grassroots politizálásról. Talán merészebb és tanulságosabb lett volna, ha nem a választásokon sikerrel befutó és közösségi kedvenc Alexandria Ocasio-Cortezt állítják középpontba, hanem bővebben beszélnének azokról a balos jelöltekről (és ők voltak többségben), akik elbukták a választást.

Taylor Swift: Miss Amerika – Az üzenet szerint a kislányoknak tessék felnőni és kiállni magukért, meg jól megnyilvánulni közéleti kérdésekben. Oké, de ez a dokufilm az énekesnő rajongóin kívül nem céloz meg sokkal szélesebb tábort.

Az igazság nyomában: Félretájékoztatás és az álhírek ára + Társadalmi dilemma – Mindkét doku a közösségi média és az álhírek terjedésének kapcsolatáról szól és számos jó megoldási javaslattal él. Mégis felületesnek hatnak, mert gyakran csak a politikai síkkal foglalkoznak és nem nagyon mennek bele a hírfogyasztási szokások tágabb kontextusába (pl. történelmi előzmények) úgy, mint ahogy nemrég a self-help ipar motherfuckerje, Mark Manson tette: https://markmanson.net/why-you-should-quit-the-news

4. Mivoltez

Árok – Cthulhu él, és… ettől a filmtől inkább visszamászik a saját dimenziójába. https://snitt.hu/filmek/arok-2020/en-es-a-film/tld

Téboly – A pocakos Russell Crowe az ámokfutó pszichopata szerepében mérsékelten érdekes. Amúgy a film túlzó és unalmas.

Mindig az ördöggel – Idén rekorder a feleslegesen elnyújtott történetszálak és az érdektelen karakterek terén.

Téli menedék – Ha bántod a mentális betegeket, akkor előjön belőlük a Démon. És hát mindig akad néhány Gonosz gyerek a bántáshoz, akik aztán jól pórul járnak. Nagyon eredeti és félelmetes.

5. Sorozatok

Akik mi vagyunk – A Szólíts a neveden rendezője megint rendkívül hitelesen, egyetemesen beszél identitáskeresésről, szerelemről, társas kapcsolatokról, s ezúttal egy kicsit több össztársadalmi utalással teszi ezt, hála a sorozat műfajának. Visszatérő téma még, hogy a társas létezés folyamatosan korlátokba, kontrollba ütközik – de az egyéni identitás alakítása pontosan ezekkel a keretekkel szemben és a határok átlépésével zajlik, az irányításmánia (legyen annak forrása a család, vallás, társadalom, politika) tehát tartósan nem vezethet eredményre.

A vezércsel – Lineáris, nem túl bonyolult történet, de jól előadott narratíva, remek főhőssel tálalva. Egy hobbi könnyen válhat rögeszmévé, ha a kereteit egy trauma feldolgozása és/vagy annak palástolása adja. Konkrétan a sakk esetében ez végződhet úgy, mint Nabokov Luzsin-védelmében (a sakkjátékos megőrülése, teljes összeomlása), vagy esetleg kifuthatunk Stefan Zweig Sakknovellájához, ahol a főszereplőt az örvénytől segítő kezek (barátok, jóakarók, bárki) mentik meg valamennyire. A vezércselben inkább az utóbbi történik, azaz hellyel-közzel #happyend-et láthatunk. Nem meglepő a sorozat sikere.

The Mandalorian 2. évad – Néhány hazai cikk lelkesen üdvözli a második évadot, mint amely megmenti a filmes Star Wars univerzumának becsületét a balul sikerült trilógia (vagy trilógiák, ízlés szerint) után. Szerintem a közepesnél csak kicsit jobb, inkább a két szerethető főszereplő viszi el a hátán a történetet. Egyébként nem vállal semmilyen kockázatot, az SW-univerzumot csak nagyon apránként és bizonytalan lépésekkel bővíti, mivel a sorozat fél lábbal állandóan a Disney által kiszolgált nosztalgiamocsárban lazít.

Tudhattad volna – Lelketlen színészi játékkal és kicsit indokolatlan csöcsökéssegg-faktorral indít, láthatóan néhány csavarra felépített széria. Az első rész után kasza. (Ascyra értékelése alapján úgy tűnik, tényleg kihagyható kategória: https://snitt.hu/ertekelesek/1071940 )

Kapcsolódó filmek: A vezércsel (2020–2020) · Dylda (2019) · Akik mi vagyunk (2020–2020) · Nyelés (2019) · Az asszisztens (2019) · First Cow (2019) · Soha, néha, mindig (2020) · Staten Island királya (2020) · Még egy kört mindenkinek (2020) · Palm Springs (2020) · She Dies Tomorrow (2020) · Alone (2020) · Totally Under Control (2020)

A vezércsel (2020–2020) Dylda (2019) Akik mi vagyunk (2020–2020) Nyelés (2019) Az asszisztens (2019) First Cow (2019) Soha, néha, mindig (2020) Staten Island királya (2020) Még egy kört mindenkinek (2020) Palm Springs (2020) She Dies Tomorrow (2020) Alone (2020) Totally Under Control (2020)