Zsaru vagy csirkefogó (1979) 70% 23★

Ha van valami, amit a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek végéig készült francia halállaza-bűnügyi-akcióvígjáték műfajban következetesen rosszul csináltak a francia filmesek, akkor az a főszereplők hírnevére és natúr vonzerejére helyezett indokolatlanul nagy hangsúly volt. Nevezetesen: a korszakban készült Belmondo és Delon mozik legtöbbjére ma már a kutya sem emlékezne (és ez helyén is volna így), ha nem éppen Belmondo és Delon vállalta volna el a főszerepet egyik másik közepesen emlékezetes krimiben.

Nincs ez másként a Zsaru vagy csirkefogó esetében sem, kiegészülve azzal a megjegyzéssel, hogy Belmondónak ez a fajta lazaság talán jobban állt – ahogy telt az idő, kaszkadőrmutatványokra fogékony, de színészi képességek terén talán egy árnyalatnyival visszafogottabb alkatával törvényszerűen otthonosabban érezhette magát a komédiákban, illetve olyan filmek cselekményébe is plusz komikus élt tudott beiktatni, amikben ez nem volt alapvetés. Remek példa erre Az arany bűvöletében, ami egy bőven korrekt és vastagon időtálló háborús kalandfilm volt, de pusztán az ő szerepformálása finom árnyalatok erejéig áttolta a mozit a vígjáték irányába.
Delon ezzel szemben főleg A sokk és A kíméletlen idején inkább thrilleres ízeket adott hozzá az efféle történetekhez, idősebb korára már maga sem emlékezhetett rá, hogy valamikor komikusnak sem volt utolsó (lásd még, A folyón át Texasba). Hogy melyik verzió állta ki végül az idő próbáját, nem tudom, de Belmondo filmográfiájában tobzódunk az ekkortájt készült tucatkrimikben, amiket megnézve körülbelül annyi marad meg a fejünkben utólag, hogy szerepelt bennük Belmondo és ágyba vitt egy jó nőt…
A jó nő esetünkben Marie Laforét, a műsoridő teljesen indokolatlan módon tendál már a két egész óra irányába, a cselekmény pedig papíron a maffia elleni harcról szól, valójában azonban Belmondo vagánykodása az egyetlen valamirevaló és emlékezetes része a produkciónak. Nem tudom igazán megkérdőjelezni a vígjáték címkét, pedig lehetne ez a cucc 16+ karikás thriller is, de az talán annyira nem illett volna a főszereplő korabeli imidzséhez és a kereskedelmileg sikeres francia mozik hangvételéhez (pedig Belmondo is jól drámázott, gondolván itt például a csak kicsit idősebb Ellenségem holttestére).

Bárhogy is, a Zsaru vagy csirkefogó korrekt, de semmi esetre sem kiemelkedő francia zsarufilm, ami leginkább Belmondo rajongóinak fog igazán klappolni. Ha muszáj, a korszak és a műfaj tekintetében én inkább a Delon-mozikra adnám itt le a szavazatomat.
Ide vágó érdekesség, hogy miközben Philippe Sarde ehhez a filmhez Chet Bakerrel vett fel egy komplett lemezre való soundtracket, addig kicsit korábban a Delon nevével fémjelzett Egy gazember halálához Stan Getz-cel rögzített ugyancsak egy komplett korongnyi háttérzenét. Jazz-fronton a két muzsikus viszonya nagyon hozzávetőlegesen hasonlít Delon és Belmondo kapcsolatához – de hogy ez rajtam kívül valóan érdekes-e még valakinek, az még egy nagy rejtély :)

Szinte minden egyes jelenete olyan rossz, olyan pocsék, olyan modoros, hogy ezt a filmet minden bizonnyal tanítják, hogyan ne csinálj filmet.