West Side Story (1961) 77% 113★

A zene miatt megérte, de egyébként nem nyűgözött le. Valamiért pokolian untam a „sima”, ének nélküli részeket; valószínűleg ez számomra sokkal jobban működne színházban. Nem volt olyan szereplő, akit megkedveltem volna. Ezt bőven elég volt egyszer látni.

Nagyon nem szeretem a modernizálásokat.
Értem én hogy ezzel azt akarják kifejezni hogy a Rómeó és Júlia akár melyik században megtörténhet és hogy ez igy is úgy is tragikus , hogy a világban mindig ott a szerelem és a gyűlölködés , viszály… de nekem mindig az jut eszembe hogy ezzel lebutitjáka klasszikus irodalmi műveket.
Ettől függetlenül a zene miatt megéri ezt látni.
Bár lehet hogy szentségtörés amit mondok : nagyon rá férne a West Side Storyra egy újraforgatás ! Lassan élvezhetetlen a hangminőség !!

Valószínűleg ez a ritkábbik konstelláció, de amikor először leültem megnézni az eredeti West Side Story filmet, annak zenéje már masszívan a bőröm alatt volt. Mivel a mai napig is vásárolok CD-lemezeket és építem a saját magam kis zenei könyvtárát, illetve mert a jazz szeretete végett bolondulok az ötvenes évek amerikai zenéjéért, valahol teljesen kézenfekvő volt, hogy a nemrég Blu Ray-en is kiadott eredeti WSS kötelező és nagyjából atombiztos darab lesz számomra. Leonard Bernstein egyébként önmagában is a szívem egyik külön csücske, így ezúton is ajánlom klasszikusoktól nem idegenkedők számára az első szimfóniáját, rendkívül szellemes Anniversaries című életutat átívelő zongoraciklusait, illetve a Mass című megalomán modern miséjét – és hát Mahlert is egészen rendkívüli módon vezényli…

WSS értékelést írni eleve nehéz annak fényében, hogy tökéletes Rómeó és Júlia feldolgozásként tulajdonképpen megtámadhatatlan irodalmi és eszmei háttérrel bír. Kinek jutna eszébe egy máig is töretlen népszerűségű, az alapműveltségbe és a köztudatban ilyen szinten beépülő művet felvetéseiben, gondolatiságában kritizálni?
Nos, a WSS szerencsére bonyolultabb egy mezei feldolgozásnál, így természetesen itt is van min gondolkodni. Például azon a kérdésen, hogy helyes-e az urbanizált bevándorlók mindennapi konfliktusait efféle romantikus példázatokba préselni és ezáltal sterilizálva átadni a szereplők nagyon is valós nyomorával és problémáival aligha találkozó közönségnek. Ne feledjük, a Broadway-darab és a film bemutatója nem révedt történelmi távlatokba, mindez akkor és ott New York hétköznapjainak eseményeit dolgozta fel – mondhatni, a cselekmény mindössze pár saroknyira zajlott csak a Broadway utcáitól, provizórikusan szinte valós időben, a közönség számára mégis más dimenziókban.
De ha a bevándorlóktól el is tekintünk, akkor is foglalkoznunk kell a hadakozó ifjúság megoldatlan problémáival. Az eredeti musical 1957-ben íródott, néhány évvel azután, hogy Marlon Brando és James Dean közreműködésével az amerikai közönség már a mozivásznon is szembesülhetett a háború utáni legifjabb generáció konfliktusaival, önemésztő útkeresésével és fájdalmával, kiéletlen agressziójával. Innen vezet ugyebár az út a hatvanas évek közepi forradalmi hangulathoz, tehát valóban érzünk egyfajta kétesélyességet: a musical fontos helyen és fontos társadalmi csoportoknál puhatolózik, de végül nem telik tőle többre egy jól eladható Rómeó és Júlia feldolgozásnál. Jó ez vagy megvetendő? Okos és jólelkű, vagy olcsó és ócska? Azt hiszem, ezt a kérdést mindenkinek magának kell megválaszolnia, de még inkább újra és újra mérlegelnie…

Meglepő módon azonban van olyan elem a WSS-ban, ami mégiscsak képes átlépni kora társadalmi keretein, sőt, olyannyira progresszív, hogy arra a korabeli közönség talán fel sem figyelt igazán: Anybodys karaktere, akit nagyvonalúan tomboyként írnak le a legtöbb ismertetőben, ám ő valójában tulajdonképpen többféle predesztináció harcos ellenpontja. Fiús lány, aki a fiúk bandájába akar tartozni. Tekintsünk el korunk kiélezett közéleti vitáitól, fiús lányok, rövid hajú és fiús érdeklődésű lányok mindig is voltak, ebben önmagában még nem volna semmi különös, azonban Anybodys a fiúk közé akar tartozni annak ellenére, hogy ők nem fogadják be maguk közé, mert lány. Mint látható, a már-már bűnözővé satnyult banda ugyanolyan ultrakonzervatív módon építi fel saját társasági életét, a fiúk és a lányok vélt-valós helyét a saját kis mikro-univerzumukban, ahogyan azt a külvilágból ellesték. Lehet, hogy nem is akarnak annyira különbözni a külvilágtól? A problémakör univerzális, kiálthatunk feminizmust és apellálhatunk a döntési szabadságunkra is – miért taszít ki valakit egy közösség nem helyénvalónak ítélt hajviselete, érdeklődése, törekvései miatt, ha valódi erősségeit és gyengeségeit még nem is tudta prezentálni? Nem lehet egy lány kiválóbb Jet-harcos, mint némelyik kiskölyök?* És természetesen, ha akarjuk, a gondolatsor akadály nélkül továbbvihető akár egészen a transgender problematikáig, mert maga a lehetőség és a progresszivitásnak ez az opciója megvan – New York alkotó értelmisége ekkoriban még igenis képes és hajlandó volt messzebbre mutató kérdésekkel is foglalkozni bombabiztos közönségcsalogató produkciók gyártása közben…

Musicalről szólva, nyilván beszélni kell a zenéről, ami fantasztikus. Több szót azért nem ejtenék róla, mert akinek nincs hozzászokva a füle a nagyzenekari hangzáshoz, a táncolható és a klasszikus zene sajátos ötvözetéhez, az nyilván nem fog tőle elsőre hátast dobni, de jó pár sláger egy-két meghallgatás után már örökre beragad az ember fülébe. A legkézenfekvőbb példák szerintem a Maria, a Cool, a Something’s Coming, a Tonight Quintet, és az I Feel Pretty – utóbbit kimondottan ajánlom Annie Ross 1957-es tolmácsolásában, Gerry Mulligannel a háttérben!
A koreográfia kapcsán én egyetlen darabot hivatkoznék csak be, a Coolt, aminek a felvételén több táncos is megsérült, egyébként pedig világosan látszik a végső változaton, hogy a stáb „odahalt” a díszletbe a felvétel végére…
A színészi alakítások kapcsán nincs kérdésem, Natalie Wood biztos pont sokak számára, Richard Beymert szemfülesek több klasszikus amerikai filmben is felfedezhetik még, és ugyanez a helyzet Rita Morénóval is.

Nem kérdés a klasszikus mivolt, ha valaki csak egyetlen egy musicalt akar megnézni valaha, legyen a klasszikus West Side Story az egyik jelöltje!

*Szerintem itt az alapvető megfejtés, mert spoiler.

A West Side Story erősen a Rómeó és Júliából építkezik, nem egyszerűen az ellentétes oldalról jövő szerelmesek alakjában, hanem egyes mellékszereplők is jól beazonosíthatóan megfeleltethetőek a drámabelieknek. A modernizálás azonban komolyabb társadalomkritikát jelenít meg a fehér “ősamerikaiak” és a Puerto Rico-i bevándorlók ellentétével, mint a két veronai család, akik már maguk sem tudják, miért gyűlölködnek egymással. Hiába jelenik meg Amerika a lehetőségek csillogó-villogó országaként, a filmben végig ott lebeg a komorság, a tragédia előszele. Túllendülve annak enyhén mulatságos mivoltán, hogy a kemény srácok balettszökkenésekkel vívják bandaháborújukat, lenyűgözött és letaglózott a film.

https://suntuske.wordpress.com/2020/05/16/10-friss-musi…

Imádtam végignézni!
Ebből írtam az érettségi tételemet (irodalom filmen – szabadon választott mű – nálam Rómeó és Júlia), és lehet, hogy strébernek hangzik, ez lett az egyik kedvenc tételem! Nagyszerű rákontrázás a könyvre. :D

Úúúúú – ezt már olyan régen meg akartam újra nézni – most a „Musical”-kihívás jó ürügyet szolgáltatott. Lehet mondani: gyerekkorom óta kedvenc – vicces, mert teljesen meglepődtem, mikor felnőtt fejjel először láttam, hogy NEM fekete-fehér mert ugye anno fekete-fehér tévén láttam :P
A történet a klasszikus Rómeó és Júlia modern változata – szuper.
A zene pedig? Bernstein – tehát isteni!

Nekem nagyon tetszett. 1961 ide vagy oda, szerintem még most is megállja a helyét, még úgy is, hogy láttam már más Rómeó & Júlia-feldolgozásokat. Remekül fonták bele az identitáskeresést és a kisebbségi helyzeteket, amik az 50-es évek Amerikájában is folytak már. Ezért is jó nézni ezeket a filmeket (is), mert olyan szépen lekövetik a társadalom változását, itt-ott torz tükröt mutatva, másutt idealizálva (mondjuk például a nagyon pacifista háborús filmeknél).
A fényképezés nagyon bejött, a zene pedig igazán életet lehelt a filmbe, ami nélkül nyilván nem is működhetett volna, hiszen musical-ről van szó. A „Maria” című szám nagyon levett a lábamról, pont úgy ahogy a „Dulcinea” a La Mancha lovagjában. Csodaszép betétdalok….
A főbb szerepeket mind fiatalok játszották és ez szimpatikus volt a könnyebb azonosulás miatt. Jól voltak irányítva, bár azért furcsa volt a nagyon fiatal Beymer-t ilyen szerepben látni, mert a Twin Peaks-ben kissé más arcát mutatta, és én ott láttam először. Natalie Wood meg….uhh..:D
Szerintem bőben meg lehet nézni, hovatovább kifejezetten ajánlott. Már a korkép miatt is.

Színházban imádtam volna, de így nagyon weird volt. A színészek nagyon színpadiasak voltak. Nem biztos, hogy jó ötlet volt ebből filmet csinálni. Ami az egyik médiumban szuper, az a másikban nem biztos, hogy működik. Most ezt éreztem.

Egy igazán régi (jelen esetben közel 60 éves) és igazán nagy klasszikust értékeleni mindig nehéz. Nyilván nem véletlenül vált kultikus alapművé, amely szinte teljesen érhető, mert akkoriban ritkán lehetett látni musicalt mozivásznon (na, nem mintha ma tömegesen ontanák minden évben őket), talán kevesebb néző tudott eljutni színházba is. Bernstein zenéje és Sondheim szövege azonban a mai korban is megállja a helyét, csodálatos dalok születtek mind tartalmilag, mind zeneileg. Nekem különösen tetszett, ahogyan a közismert drámát feldolgozták, mert nem csak új korba és helyszínre helyezték át, hanem eltolódtak a hangsúlyok, került bele egy elég erős társadalomkritika és korrajz, de mégis megmaradt a történet magva, azaz a két fiatal nagy szerelme. A végén meghatódtam, de ez nálam majdnem mindegyik R&J-feldolgozásra igaz, hiába fújom kívülről a sztorit, mégis mindig reménykedem benne, hogy mégsem az lesz, ami.

Na de, akkor miért is nem kapott maximális pontszámot? Mert azért istenbizony néhol nagyon untam, főleg a bandák csatáit és az azzal járó koreográfiákat. Ez a rész abszolút nem tudott lekötni, éppen ezért nagyon nehezen rázódtam bele a történetbe, a film hangulata nagyjából a „Tonight” című számnál kapott el, addig nagyon kétséges volt, hogy kibírom-e ezt a 2 és fél órát. Másrészt, eléggé komikusnak hat, hogy azok a bandatagok, akik egymással keménykednek, meg azon versenyeznek, hogy ki a faszagyerek, egyszer csak balettozni kezdenek, sőt, még a verekedésük is ekként van megkoreografálva. No meg, azért volt benne pár hamis hang, de ezeket simán meg tudom bocsátani, mert nekem valamiért nagyon bejön ez a korabeli színészjáték, hiába túl színpadias és hat időnként mesterkéltnek, vannak igazán nagy pillatok is, amikért már megéri elővenni ezt a filmet. Meg persze a minőségi magyar szinkron, csupa nagynév!

Az „Ezt kapd ki Krupke” számot a Társulat feldolgozásában nagyon megszerettem és… nos, ezért néztem meg a filmet. :-)
Ez a film egy kicsit a Rómeó és Júlia problémakörében táncol, Tonyt szinte megkedveltem, Anitát szintén. :-) Sajnálom, hogy sokszor az ego és a butaság döntött el 1-1 élethelyzetet, folyton csak az indulatok, miközben valódi problémát nem mutatott fel Tony és Maria szerelmén túl, ami íratlan bandatörvényekbe ütközik. Engem érdekelt volna a fiúk sorsa külön-külön, nem véletlenül voltak kiverve az utcára, vetülhetett volna oda is egy kicsi a reflektor fényéből. Nem ilyen messzemenően, de bandaharcokban benne voltam én is csimotaként, csibészes emlékeim… ezért megérte végignézni. :)
Különösen szerettem a csoportos táncjeleneteket, a ruhák táncát és suhogását, a közös, huncut dalokat, főleg az 'Amerika' dalt élveztem. :-) Hosszúnak találtam a filmet a tartalomhoz képest.