Waterloo (1970) 73% 9★

Szergej Bondarcsuk Napóleonja kicsit olyan, mint egy másnapos filozófus, akinek suttogva elmondott belső monológjai olykor viccessé tesznek komor jeleneteket is. Ami azért kár, mert a Waterloo egy igényes történelmi rekonstrukció, látszik az energia, amit a hitelesség látszanának megteremtésére fordítottak. Például a filmet ugyan nem Belgiumban, hanem Ukrajnában forgatták, de az akkori szovjet hadsereg mérnökökkel alakíttatta át úgy a tájat (poor táj), hogy Waterloo-kinézete legyen. Ezáltal a lefilmezett csatatér földrajzilag rendkívül tagolttá vált, ami nem csak valamiféle hitelesség miatt érdekes, hanem mert változatosabb és izgalmasabb cselekmény ábrázolására ad lehetőséget – érdemes összevetni ezt az idei Napóleonnal, ahol Ridley Scott elintézte egy füves pusztával meg egy-két nagyobb frontális rohammal a csata bemutatását. Ha már az ábrázolás, a civil tömegek is érdekesen és érzékenyen vannak tálalva a maguk királybábu-égető rituáléival és lelkesedő felvonulásaival.

A hadseregek rendezetten menetelnek, talán túl rendezetten is, de ez nem meglepő, ha belegondolunk, hogy nem random statiszták, hanem az akkori Vörös Hadsereg tagjai alakítják a korabeli katonákat.

Orosz elfogultság csak abban érződik, hogy a poroszok vannak a leginkább barbárként bemutatva, ettől van a filmnek egy kis németellenes, honvédő háború vibe-ja. Egyéb koncepció az az, hogy a korabeli francia társadalom inkább autoriter jellegű, míg a brit valamivel szabadabb. Ezt a szembenállást azzal is érzékelteti a film, hogy a briteknél van közvetlen kommunikáció az autonóm személyiséggel bíró hétköznapi emberek és a szigorú, de emberséges és az öniróniától sem megriadó felső vezetés között, míg a franciáknál Napóleonon kívül csak a katonai elit tagjainak van kidolgozott személyisége, amikor a kamera átlag francia katonákat mutat, azok annyit csinálnak, hogy komolyan és csöndesen néznek, de mást nem tudunk meg róluk. Van még némi pacifista üzenet is elrejtve a filmben, de az olyan erőltetetten nyilvánul meg, hogy nem valami maradandó hatású.

A Napóleont alakító Rod Steiger talán nem volt a legjobb választás, ellenben Orson Welles emlékezetes XVIII. Lajos szerepében. Érdemes még a képi világról is szót ejteni: egy-két jelenete lélegzetelállító, a francia lovasroham itt bemutatott változata talán nem véletlenül inspirálta az utókort, többek között Peter Jacksont.