Vágyakozás (1953) 68% 10★

Ötvenes évekbeli francia melodráma – bizonyos szempontból, a felszínt kapargatva nem kell ennél többet mondanunk a filmről, nyilvánvalóan létezik már több generáció óta egy olyan közönségréteg, ami az ilyesmire nem fogékony, sőt, régi idők régi ideáljainak valószerűtlen, színtelen-szagtalan kivetülését látja az efféle alkotásokban. Tényleges gyengepontja a Vágyakozásnak, hogy ilyen téren van igazság a vele kapcsolatos előítéletekben, igenis lehet fogást találni a forgatókönyvön, a dramaturgián, a cselekmény során végigvitt érzelmeken és jellemfejlődési íveken.

Van azonban ebben a produkcióban egy olyan aduász, ami minden mást félretol az útból: Gérard Philipe jelenléte és lenyűgöző játéka, kamera előtti jelenléte.
Philipe 1959-es váratlan és korai halála a filmtörténet egyik legnagyobb vesztesége. Aligha véletlen, hogy Alain Delon színrelépése szinte egy időbe esett az ő távozásával – valamelyest mindketten ugyanannak az ideálnak a megtestesülései voltak, azonban Delon általában inkább ördögi kisugárzásával szemben Philipe a világos, angyali oldalt képviselte, illetve Delonnal szemben egy még rétegzettebb, még összetettebb színészi kvalitás volt már első látásra is. Ez manapság talán csak azért nem szúrja ki a szemünket, mert filmográfiáját a hatvanas évek újhullámos forradalma úgyszólván lesöpörte az asztalról.
Alakítása a fentieknek megfelelően abszolút a Vágyakozás lényegi magva és esszenciája: a folyamatosan részeg, bánatát lassú öngyilkosságba fojtó Georges szinte lesétál a képernyőről – Philipe látványos és a szemet vonzó játéka mégis annyira organikusan van jelen a filmben, hogy érezzük, bár képes lenne egy fejjel a többiek fölé magasodni, nem teszi ezt meg. Művészi alázata inkább még segíti is a többieket, például Michèle Morgant, aki önerőből aligha lenne képes ennyire kortalanul élvezhető színvonalon teljesíteni.
A film pikantériája és vélhetően máig is kissé vegyes megítélésű végső fordulata annak köszönhető, hogy a forgatást két különálló, egy mexikói és egy francia stáb végezte, két külön rendezővel a fedélzeten. A meglehetően hollywoodias spoiler a mexikóiak ötlete és követelése volt, Yves Allégre ezt nem támogatta, főleg nem abban a formában, ahogyan az végül megvalósult. Ez a minden irányból a művet szétfeszítő kreatív erő azonban nem érződik a cselekmény javán, hiába dolgozott Jean-Paul Sartre eredeti történetén (novelláján, forgatókönyvén? – semmilyen információt nem találtam erről az írásról) négy forgatókönyvíró is.

Szép, patinás, kedvelhető mozi, de a velünk élő klasszikusoknál látványosabban a régi idők termése, ez ma már nyilvánvalóan korlátozza a potenciális közönségét. Gérard Philipe színészi munkája miatt mégis maximálisan ajánlható.