Vadul fúj a szél (1957) 75% 4★

Szívfájdítóan gyönyörű amerikai dráma – nagy kár, hogy az egyébként fantasztikus zenéjéből kiragadott Johnny Mathis dal önálló életre kelt és tulajdonképpen átvette ezt a bizonyos Wild is the Wind „jelenséget”, mindenkinek előbb jut eszébe a belőle készült Nina Simone felvétel és a David Bowie feldolgozás, mint a tény, hogy ez egy film zenéje, mely film legalább annyira fontos és meghatározó élmény lehet, mint a nóta… (ezt csak azért hangsúlyozom, mert én is már vagy 18 éve, egy hajnali vonaton ülve hallottam először David Bowie előadásában, és bármennyire is megérintett, egészen idáig nem késztetett a film megnézésére!).

Cselekményében ismerős történet: Anthony Quinn pár évvel korábban már eljátszotta Zampanót, az utazó artistát, aki halott segédnője helyére annak húgát veszi fel, részben szinte gyakorlatias feleség-szerepbe. Egy évvel korábban a szintén Dimitri Tiomkin zenéjével hódító Óriás egyik alapkonfliktusa is egy idegen helyre kerülő feleség beilleszkedés-történetét mesélte el, és az idei évben látott A farmer felesége, bár nem kapcsolódok ehhez a filmhez, ugyancsak egy efféle drámát mutatott be sokkal nyersebb, őszintébb hozzáállással. Túlzás nélkül, nincs új a nap alatt, de érezhetjük, ezek a bizonyos előre lepapírozott, praktikus szempontok alapján megkötött házasságok kódoltan hordozzák magukban a szenvedést és a harcot, az emberi lelkek lökdösődését.
Ilyen szempontból egyébként a Vadul fúj a szél igazi amerikai történet, idegen országok egymástól idegen fiai és lányai keresik itt a boldogulást még az 1950-es években is, rácsodálkozva a körülöttük lévő világ idegenségére, tágasságára, formátlanságára. A habzsoló, sok munkával növekedést ígérő élet törvényszerűen maga alá rendeli az emberi szükségleteket. Gino a történetben halott felesége húgát hozzá el Olaszországból, mert nő kell a háznál, „természetes” úton azonban az általa birtokolt prérin az ő rendelkezésére álló időben nincs lehetősége párt találni. A nő a háznál pedig sok mindent jelent, de még inkább jelképez – ha nem lenne elég dráma, hogy az ifjú feleség rájön, ő tulajdonképpen saját nővére helyettese, akkor is szembe kell néznie az átvitt és konkrét értelemben vett új világ által állított nehézségekkel is.
Tehát a történet jó, várjuk, hogy kitörjön a vihar és nyilván kitör, ilyen téren George nem tartogat nekünk meglepetést. A filmje azonban a maga natúr kivitelezésében is szép, sokszor már csak természeti képeivel is mélyen megható, rendkívül erős kifejezőerővel bír. Anthony Quinn természetesen és megint remekel, ezt igazából le se kéne már írni – nem tud hibázni, nem tud nem hiteles, száz százalékban a karakterével önazonos lenni. Nagy magabiztossággal merem leírni, hogy a XX. század nem is egyik, hanem talán legnagyobb színésze ő, pusztán mert látszik, a benne rejlő milliónyi dimenziót mindig képes volt maximálisan kapacitálni a szerepeihez.
De ez a film bizony nem róla szól, hanem Anna Magnaniról, akibe írd és mond, lehetetlenség nem beleszeretni! Csodálatos kisugárzású, velejéig olasz, szenvedélyes, a fájdalmat és az örömöt kicsattanó energiákkal kifejező nő, nem díva, nem naiva és nem végzetasszonya, hanem igazi NŐ. És legalább annyira odaadó színész, mint Quinn – ketten együtt szinte átégetik a vásznat, olyan gazdagsággal töltik meg a Vadul fúj a szél két óráját, ami képkockáról képkockára a film elé láncolja a nézőt.

A legjobb értelemben felkavaró és elragadó mozi. Nyilván kell hozzá szeretni az ötvenes évek amerikai filmjét, a tiltott, bűnös és vergődő szerelmek körül forgó cukormázas drámákat, de hála a két főszereplőnek, a Vadul fúj a szél túlmutat ezeken. Mindenképpen ajánlom!