Unbreakable Kimmy Schmidt (2015–2019) 74% 19★

Az amerikai humor nem az abszurditásáról híres, viszont ha mégis ebbe az irányba megy el, akkor a legjobb értelemben vett „wtf”-pillanatokat tud okozni.
Ha valaki szeretne belekóstolni, milyen is az amerikai abszurd, akkor ez a sorozat tökéletes választásnak bizonyul.

Egy átlagos, habos-babos, bájos sticomnak álcázza magát, csak hogy annál erősebben csapjon pofán a totálisan nonszensz fordulataival.

Ez a sorozat olyan értelemben tud PC maradni, hogy közben egy pillanatig sem óvatoskodik és egyáltalán nem érdekli, ha mégis offenzívvá válik.
Valahol a harmadik évad közepén realizáltam, hogy jéé, tényleg, nincs is fehér férfi a főszereplői között, viszont egyáltalán nem lehetne megvádolni azzal, hogy csak azért vannak benne nők, melegek, színesbőrűek, hogy mutassák, mennyire progresszív sorozatról van szó. Az összes karakter egy idióta (na persze a szerethető fajtából :P), és sok esetben ők maguk fordítják ki a PC elvárásait és íratlan szabályait. Szerintem így kell ezt jól csinálni, mert így kiderül, lehet ezt így csinálni: tényleg nem a fehér férfiakról szól a sorozat, de közben nem érzed azt, hogy „direkt” nem róluk szól. Ha van ennek így értelme.

Ellie Kemper már-már zavarba ejtően jól hozza azt a felnőtt nőt, akinek kimaradt a szocializációjából a kamaszkor és a felnőtté válás közötti 15 év, és emiatt tulajdonképpen egy nagyra nőtt tinilány, aki azért szeretné érvényesíteni az érdekeit.
Jacqueline karaktere a PC trope-ok tökéletes kifordítása, illetve olyan módon mutatja be a karakterfejlődést, hogy az hiteles tud lenni (nem változik valaki 180 fokot, viszont igen is lehet fejlődés, ha megfelelő környezetbe és emberek közé kerül).
Titus egy queen, sokszor idegesítő, de nem lehet nem szeretni (imádtam Tituss Burgess affektáló játékát és grimaszait). Ő az egyetlen karakter, aki valamennyire sztereotip, de mivel baromira szórakoztató is közben, ezért megbocsátjuk neki. :P :)

Carol Kane meg zseniális, bár az ő karaktere meg kissé egysíkú a sorozat nagyrészében, de megmutat egy olyan szubkultúrát a New York-i létből, amit a többi, ott játszódó sitcom conveniently szeret kihagyni. A slumokban élő, lecsúszott figurát, akinek ugyanolyan joga van magát New York-inak érezni, mint a Starbucksban lattét szürcsölgető hipsztereknek.

A celeb-cameók is feldobják a sorozatot, Tina Fey gondolom, beizzította a szociális networkjét. :D

Ja igen, és Tina Fey. Nyilván az egész sorozat hangulatát, humorát áthatja az ő szellemisége, miatta lett olyan, amilyen. Talán a kedvencem az egész sorozatból az általa alakított terapeuta volt, aki éjjel rendszeresen leissza magát és szétcsúszik, nappal pedig kiskosztümben fogadja a klienseket. Azt akartam írni, hogy ilyen az egész sorozat: nem érted, mit szívott, aki csinálta, de mégis összeáll. De igazából ez a sorozat nem akar neked nagy igazságokat mondani, persze érint komolyabb kérdéseket, de nem ebből fogjuk megtudni a nagy életigazságokat.
Csak egy üde színfolt az amerikai sitcom palettán, más, mint a többi a kategóriájában.
Szóval azoknak ajánlom, akik már unják az egy sémára épülő amcsi vígjátéksorozatokat, és szeretnének kapni egy más nézőpontot a műfajban.

My ultimate feel-good show

Nekem általánosságban bejött ez a sorozat, jókat nevettem rajta, szerintem viccesek a karakterek és nem megszokott az egész. Azért elég rendesen érezni rajta Tina Fey hatását is.