The Thin Red Line (1964) 50% 1★

Mostanában, ha a The Thin Red Line fiatalabb és klasszikusabb feldolgozására gondolok, mindig kettős érzések fognak el, bár ezek inkább vonatkoznak Terrence Malick általános megítélésére, mintsem a filmre vitt történetre. Részben ezért is érdekelt, mit tudott ugyanebből az alapanyagból kihozni egy régisulis, papíron a mozi forgatásakor már rengeteg tapasztalattal, például A leghosszabb nap egyik direktori székével is felvértezett rendező – ez a bizony idősebb The Thin Red Line tartogatott is meglepetéseket gazdagon, pozitív és negatív előjellel is!

Egyrészt a mozi technikai kivitelezése megdöbbentően nem a hatvanas évek közepét, sokkal inkább az ötvenes évek elejét juttatja a néző eszébe. Nincsenek látványos, statiszták tömegét megmozgató jelenetek, nincs partraszállás, és általában véve a dzsungelharc bemutatása is olyan, mintha kizavarták volna a stábot a stúdió mögötti félerdős placcra. Kivétel ez alól az ostromolni kívánt hegyorom, aminek a létrehozásához azért jelentősebb erőfeszítéseket tettek, de a látvány még így sem közelíti meg akár A leghosszabb nap, akár A híd a Kwai folyón általában kikezdhetetlen vizuális megoldásait.
A rendezésen ellenben érződik, hogy meg akarja fogni a Jones történetéből áradó neurózist és az abból fakadó sötét tónusokat, és kis költségvetés, meg bénácska filmezés ide vagy oda, sikerül is neki – legjobb pillanataiban a filmre 16-os karika kívánkozna, ami mindenképpen pozitív fejlemény. Ezt azonban a törekvő rendezésen kívül elsősorban mégis a színészeknek köszönhetjük, és a leginkább egyébként éppen hogy végtelenül visszafogott, elfojtott alakításáról, Dr. Bowman figurájáról ismert Keir Dullea ezen a téren egyenesen zseniális! Zárkózott, rideg entellektüel kisugárzása remekül passzol az őrület és a józan ész határán táncoló, a túlélésért mindent elkövető Doll szerepéhez, és meg is hozza az ember kedvét a további filmjeinek a felderítéséhez. Ha van ilyen téren ellenpont a castingban, akkor az Jack Warden, aki fájóan túlkoros a szerepére, és bár ezen régebben nem nyígtam, manapság nagyon nehéz megértenem, miért kényszerítettek a század derekának amerikai filmjeiben potenciálisan „tapasztalt”, „kvázi-apa” szerepekbe fizikailag is ilyen külső jegyekkel rendelkező színészeket.
Végeredményben egyébként, bár papíron ennél a filmnél minden együtt volt a sikeres kivitelezéshez, elgondolásom szerint az egyetlen hátráltató tényező esetében a kispénzűség lehetett. Nincs adatom arról, mekkora büdzséből készült, de süt róla az alacsony költségvetés, így hiába az átütően erős pillanatok, a jó színészek, a betonbiztos irodalmi háttér, mai szemmel nézve a The Thin Red Line már nem nagyon ugorja meg az ingerküszöbünket.

Semmi esetre sem rossz darab a háborús filmek versenyében, de a műfaj rajongóin kívül aligha érdekelhet ma már bárkit – ez pedig így is van rendjén.