A sógun (2024–) 86% 88★

Elképesztő, mozis minőségben tálalt könyvadaptáció, melynek eredetijét (és korábbi verzióját) sem ismertem, mégis az első résztől levett a lábamról és végig sodort magával ez a kegyetlen sakkjátszma jellegű, politikai / háborús cselszövéssel, kendőzetlen brutalitással és remek karakterekkel teletűzdelt történelmi dráma, amit a kritikák sokszor joggal hasonlítgattak a Trónok Harca erősebb évadjaihoz, hisz minden téren azok színvonalát hozta. A korabeli Japán érdekfeszítő bemutatása közben a látványra, a jelmezekre, a színészi teljesítmények többségére (Már a Hiroyuki Sanada, Asano Tadanobu és Anna Sawai trióért érdemes megnézni.) és a fordulatokra sem lehet panaszunk. Ugyan a finálé nálam hagyott egy kis keserű szájízt, de ez csak ízlés kérdése, így egy közel hibátlannak mondható sorozatnak mondanám, amiről rengeteg mai széria példát vehetne, így csak ajánlani tudom.

ui.: Olvastam, hogy ugyan feldolgozta az egész könyvet, már a sikere miatt tervezik hozzá a folytatást, amiről egyelőre nem tudom, hogy mit gondoljak…

Ellentétben a regény előző adaptációjával, ez az újabb változat abszolút el tudott varázsolni. Nem tökéletes ez sem, természetesen, megvannak a hibái, amiket egyszerűen, a történet érdekében nem lehetett kigyomlálni, de egy izgalmas, intrikus filmsorozat lett, szerethető karakterekkel, komoly kérdésekkel, a japán kultúra jellegzetes hangulatával, és esetenként humorral, amit ha nem is tudtam rendesen, hétről-hétre követni, de határozottan berántott.
A történet ugyanaz, mint James Clavell regényében – a William Adams kormányos karakterén alapuló főszereplő, John Blackthorne egy tragikusan elsült expedíció során, maroknyi megmaradt emberével partra vetődik Japánban. Az országban éppen katolikus, portugál hittérítők igyekeznek megszilárdítani a befolyásukat, Blackthorne pedig nem ismeri a nyelvet, a kultúrát, teljesen elveszett – ráadásul éppen politikai csatározások szabdalják az országot, mivel a kormányzó halála után öt főúr vetélkedik a hatalomért. Közülük az egyik, a népszerű, de riválisai által túl veszélyesnek ítélt Toranaga felkarolja Blackthorne-t, aki így rövid úton eszközzé válik a játszmáiban.
Az egyik elem, ami nagyon viszi a hátán a sorozatot, az a casting. Cosmo Jarvis ahhoz képest, hogy eredetileg nem színész, hanem énekes, simán lejátssza a színről Richard Chamberlain-t. Az általa megjelenített Blackthorne is forrófejű, nagyhangú, és nagyon európai, de a ’80-as sorozat karakterénél sokkal okosabb. Képes felismerni, hogy manipulálják, hogy eszközzé vált, és kihasználni, hogy alábecsülik – teljesen elveszett, de próbálja a legtöbbet kihozni a helyzetéből, ami valahol nagyon szimpatikussá teszi főhősként. Toranaga pedig teljes ellenpontja. Sanada Hiroyuki karakterén érződik, hogy igen, nála vannak a szálak, tudja, mit csinál, de egyben az utolsó pillanatig marad benne valami sötét és titokzatos. Nem tudjuk, pontosan mennyire biztosra játszik, és mennyit kockáztat, nem tudjuk, mik a pontos motivációi, mennyire hataloméhes, és mennyire okos. Toranaga karaktere már a régi változatban is az egyik legszórakoztatóbb figura volt (Mifune Toshiro alakítása pedig az egyik legerősebb színészi játék), de ebben sikerült egy egészen új szintre emelni. És persze nagyon pozitív meglepetést jelentett, hogy a női karakterek sem papírlap komplexitásúak, Mariko, Fuji és Ochiba is jól elkülöníthető, izgalmas személyiségek, komplex motivációkkal. Marikón is látszik, hogy szamurájfeleség, megvan az ereje és büszkesége ebben a szerepkörben, Ochiba pedig jóformán Toranaga riválisa a politikában, annyira manipulatív. Mindig jó látni, hogy keleti történelmi filmeknél is el merjük ismerni, hogy azért a nők sem voltak sérülékeny virágszálak ebben az időszakban.
A kultúra bemutatása még mindig kicsit túldramatizált és erőszakos – nem, azért továbbra sem járt szeppuku minden egyes apró hibáért – de sokkal pontosabb, mint a régi változatban. A jelmezek, az épületek igényesek és hitelesek, a beszéd, a fordítás helyes, az egész széria sokkal jobban visszaadja a korabeli Japán hangulatát. A kereszténységnek is megvan a szerepe, de nincs túltolva, nem az az érzése a nézőnek, hogy 1600-ban a fűszálak is katolikusok voltak. Mindezt pedig erősíti a remek filmtechnika és a hangulatos zene is – látszik, hogy nem a semmire ment el a költségvetés.
Összességében merem ajánlani, ha valakit érdekel a Tokugawa-kor kezdete, és általában egy jó kis történelmi-politikai dráma. Érdemes volt megnézni ezt a tíz részt.

Fura lett a végére, az utolsó 2 részben erősen sűrítettek, a lezárás sem volt teljesen érthető.
Alig emlékszem a régi sorozatra, az meg talán nagyon „hálivúdi” volt.
Megint el kellene olvasnom a könyvet, és a Tajpant is.

Nem fogok róla hosszan írni, akit érdekel a japán kultúra, úgyis megnézi majd, mert érdemes. Minőségi sorozat, nagyon jó alakításokkal. Az elején megfogott, de ahogy haladt előre, valami azért mégis hiányzott belőle. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi, csak a vége felé már kezdett leülni, kiüresedni, picit talán önismétlővé válni. Lehet, hogy ez történelmileg hitelesebb, de Az utolsó szamuráj nekem még mindig jobban tetszik. :) (+Továbbra is szívesen megnézek bármit, amiben Sanada Hiroyuki szerepel. :D)

Nem lehet kevesebb csillagot adni. Annyira megrázó, tökéletesen kivitelezett sorozat.
Hihetetlenül távol állunk a japán kultúrától, engem fojtogatnak a ki jem mondott szavak, az érzelmek, amik a felszín alatt húzódnak. Néha azt éreztem, hogy engem feszít szét, pedig „csak” néztem. De közben ott az alázat, ahogy mindenhez és mindenkihez állnak, a hűség és az elvhűség, amik számomra nagyon értékes tulajdonságok. Nagyon tetszett, de valószínűleg sosem nézem újra. Ja, és a versek… azok is szuperek, tűpontosak voltak.
Valamivel még ki kell egészítenem: a japán szereplők telitalálatok egytől egyig, de Cosmo Jarvis nekem nem volt hiteles andzsin szerepében. Ebbe mondjuk az is belejátszik,hogy olyan kontaktlencséje van, hogy végig olyan a nézése, mintha valami tudatmódosító hatása alatt állna.

Nem lettem lenyűgözve.
Úgy gondoltam, hogy egy számunkra egzotikus korba és világba való bepilllantás mindenképpen jó lehet. Ezt végül is megkaptam, vagy jobban mondba kaptam belőle.
Látvány és kosztümügyileg volt mit nézni.
Sok minden azonban számomra hiányos, zavaró volt a sorozatban.

A történet nekem nem volt elég erős. Kétségkívül mesés, sokféle dolog bele van szőve, de ezek számomra inkább egyfajta egzotikus képeskönyvként jelentek meg.
(Bár nem olvastam, szerintem maga az alapanyag, a regény is ilyen lehet.)
Az andzsin például tulajdonképpen egy szimpla mellékszereplő, ráadásul ebben a sorozatban egy többnyire szájtáti (a színész szája tényleg szinte mindig nyitva van), lényegében buta ember karakterét kapja. Hogy ez mennyire az őt alakító színész karaktere vagy a rendező elképzelése, azt nem tudom.
Attól, hogy egy japán történetbe beleszövünk egy európai szálat, még önmagában nem lesz több a történet, gyanítom inkább csak eladhatóbb.
A koronaherceg anyjának a szerepe a történetben megintcsak nem eléggé tiszta, nincs rendesen beillesztve, beszőve.
Egyszóval gyengének látom magát a történetet, még úgy is, hogy vannak egészen jó jelenetek, kapcsolódások benne.

Két főszereplő van a filmben, Toranaga és Mariko, mindketten nagyszerű karekterek, kiváló alakítással.

Az hogy a történet nincs rendesen lezárva, megintcsak zavart.
Elegem van a lezáratlan történetekből.
Aki nem tud harmadik felvonást írni, az egyáltalán ne kezdjen neki.

A japán élet és halálfelfogás bár racionálisan megérthető, lélektípusként nagyon távol áll tőlünk.

A Sógun összességében véve egy jó sorozat. Történelemtanárként még inkább tetszett annak kulturális- és történelmi reprezentációja a hitelességre törekvése miatt, még ha az alaphelyzetet nem ismerők számára mélyvízként is hathatnak először az események. A történetben rejlő politikai csatározások és fordulatok is fenntartják az érdeklődést, ahogyan a karakterek kidolgozása is remek, amelynek fényét csak tovább növelik a színészek kiváló játéka. Mégis, nyolc epizód talán elég lett volna, hiszen amilyen magas lángon elkezdik a sorozatot, úgy alszik ki szép lassan a láng, amelyet még azzal sem lehet magyarázni, hogy a japán hitkoncepció nem egyeztethető össze a nyugati típusú narratív történetmeséléssel. Összességében viszont ajánlom megnézésre, hiszen mind a látványvilága, mind a narratívája, mind pedig a megvalósítása elsőosztályú, még akkor is, ha talán a kevesebb több lett volna.

Értékelés: 8/10

Amennyire hirdették, hogy mennyire jóféle japán trónok harca sorozatot kapunk, ahhoz képest nekem a 6. résznél ellaposodott az egész és most ugyan befejeztem, de az utolsó résznél már erősen néztem, hogy mennyi van még belőle hátra.

Következtetés: untam már. Valahogy elveszett a lényege az egésznek, amit ugyan picit megcsavartak a 9. rész csattanójával de ha az egész sorozatot nézem biztos, hogy nem fogom újranézni. Ha esetleg lesz folytatás (amit abszolúte nem érzek indokoltnak, a lezárás korrektnek festett); talán megnézem, mert a látvány elég jól sikerült ahhoz, hogy már csak azért ismét 10 órára a képernyő elé ültessen.

1. évad (2024. május)Az eredeti sorozatot nem láttam, a könyvet nemrég olvastam el, és a sztori lenyűgöző. Egy európai barbár eljutott Japánba, ahol a japánokat tekintik barbároknak az európaiak. Nehéz ügy, főleg, ha éppen politikai átalakulás küszöbén állnak a házigazda japánok.
A 2024-es sorozat jól követi a könyvet, amolyan jut is, marad is módon. A lényeges események átkerültek, így szépen követi a cselekményt, viszont akadtak változtatások, akár dramaturgiai okokból, akár egyéb okokból. Érthetőbbé tették a könyves cselkményt, a lényeges események, személyek, összefüggések megvannak. A kulturális különbségekkel nem éltek vissza nagyon, a könyvben sokkal erőteljesebben voltak megjelenítve ezek az ellentétek, itt viszont finomítottak ezeken, ami Anjin-san tanulási, szellemi érési folyamatát is meghatározta spoiler. A könyvben egész szépen megtanult japánul a főhős, itt viszont a cselekmény határozza meg, hogy épp tud-e a nyelven beszélni vagy sem.
A színészeket többé kevésbé jól választották, Cosmo Jarvis a végére nőtt bele a szerepbe, Sanada Hiroyuki és Anna Sawai az elejétől fogva nagyot mentek. Fujit a könyvben nehezen kedveltem meg, itt viszont kifejezetten szerethetőre írták meg a karakterét, ő lett az első számú kedvencem. Nestor Carbonell-t elvesztegették, Rodriges-ből itt csak ízelítőt kaptunk, pedig fontos lenne, a jezsuíták meg épp csak megmutatták magukat, nem tűntek fenyegetőnek egyáltalán.
A külsőségeket tekintve nagyon szépre sikeredett a sorozat, a cgi, a kosztümök, helyszínek rendben voltak, fel se tűnt volna, hogy Kanadában forgattak.
Jó sorozat, lassan csordogálnak előre az események, de végére minden szépen összeáll. Nem tudom, hogy lesz ebből második évad, de kíváncsian várom a híreket és a kész sorozatot.

Akadtak benne jó részek, de nem ragadott magával annyira, mint vártam. Sem a csatajelenetektől, sem a politikai ármánykodásoktól nem ájultam el (a főszereplővel kapcsolatban is vegyes érzéseim voltak, nem is sikerült teljesen megbarátkoznom vele. Néha úgy véltem, tök jól eltalálták a karakterét, aztán meg jött az a véglet, hogy inkább más színészt kellett volna választaniuk) viszont tetszettek a japán kultúrát bemutató részek, illetve a verspárbajok. (A könyvet és a régi sorozatot nem ismerem, de ha a többi mostanában futó sorozattal hasonlítom össze, a Sógun érzékeny, minőségi és korhű alkotás – még ha számomra nem is körözte le Az utolsó szamurájt. Tény, hogy jobban sikerült, mint a többi sorozat, de hogy mestermű lenne… hát, nem tudom.)