Sógun (1980–1980) 76% 38★

A Sógunban az a legzavaróbb, hogy nem lenne nehéz jó sorozatot csinálni belőle. A színészek, akiket összeválogattak (Richard Chamberlain, Mifune Toshiro, John Rhys-Davis…) kifejezetten tehetségesek, okkal ismertek, a téma pedig zseniális, különösen japán-amerikai együttműködésben nagyon könnyen és igényesen feldolgozható. A regényt nem olvastam, de van egy olyan érzésem, hogy azon csúszott el: mert a sógun semmit nem ad a japán kultúrából.
Rosszul beszélt nyelv, rosszul, sőt esetenként konkrétan tiszteletlenül bemutatott hagyományok, a japán emberek és filozófiájuk egyértelműen helytelen és barbár dologként kezelése, az öltözködés, az étkezés, az illemtan teljes kifacsarása, és a történelem röhejes kiforgatása jellemzi, amiben egyetlen nyugati a katalizátora mindennek, mert japán egyik legfontosabb történelmi személye biztos nem tudta volna magától úgy rángatni a szálakat, hogy sógun legyen belőle. Egyszerűen annyira lekezelő az egész, hogy kényelmetlen nézni: ellentétben mondjuk az Utolsó szamurájjal, ami persze, romantizál, de tényleg azt mutatja be, hogy egy nyugati ember szemlélete hogy változik, és hogy kezdi el tisztelni és szeretni az idegen kultúrát, vagy a 47 roninnal, ami ismét, sok hibát vétett, de legalább szép volt, és szépen mutatta be a becsület és halálkultuszt, ez egyetlen pillanatra sem vonja vissza a kezdeti tézist, miszerint a japánokkal csak a baj van.
A karakterek. Anjin végtelenül ellenszenves. Hímsoviniszta, homofób, arrogáns, nagyon keresztény egészen addig, míg bele nem esik egy házas nőbe, de akkor már sokkal fontosabb a hiténél, hogy ágyba vigye, nem érdeklik a hagyományok, nem érdekli a felelősség, és ha számon kérik, nem hajlandó szembenézni a hibáival. Taszító ember, akinek egy pillanatig nem tudtam szurkolni, vagy sajnálni a sorsáért. spoiler Marikónak nincs személyisége – de még átlag szamurájfilmes szinthez képest sem. El akarják adni okosnak, és erős jelleműnek, de közben undorítóan bánik a férjével (hivatalosan azt akarják láttatni, hogy bántalmazó kapcsolatban van, és Buntaro áldozata, de Mariko annyira rosszindulatú a fickóval, hogy egy idő után Buntaro sokkal megszánhatóbb, mint ő), soha nem tudja eldönteni mit akar, néha nagyon keresztény ő is, néha a házasságtörés teljesen rendben van. spoiler A két karakter között semmi kémia, a romantikus jelenetek végtelenül kínosak, ráadásul teljesen hiteltelen, hogy a szerelmük titokban tudott maradni, mikor tömegek előtt képesek romantikázni.
Toranaga kis üde színfolt, ez nagyban köszönhető Mifune Toshirónak is, de ő sem tudja megmenteni a filmet: a színész itt is jó, a karakter koncepciója, a manipulatív hadúr kifejezetten jó, csak éppen az író nem tud manipulatív hadurat írni. Toranaga motivációi követhetetlenek, nem lehet átlátni, hogy mikor mit csinál, és kit ver át, csak a végén közlik, hogy spoiler Annyi mindent ki lehetett volna hozni ebből, az Ishidóval való konfliktusát, elmehettünk volna Sekigaharáig… de nem, csak egy monológot kaptunk a végére. Végülis nem erről kellett volna szólnia az egész sorozatnak.
A hangulatot tovább ekézi, hogy nincs jó, vagy autentikus zene, nincsenek kimondottan szép tájak (pedig annyira vártam volna az erdőket, a nagyobb tereket, városokat…), és még a jelmezek is szörnyű minőségűek (azon túl, hogy maga a szabás is rossz – kimonó helyett gyakran hosszú köpenyeket hordanak, az obi vékony a nőknél is, és csomóra kötik, a minták nagyok és eltúlzottak, a hajviseleteknek köze sincs a korabeli japán hajakhoz – még maga az anyag is vékony és semmi tartása, látszik, hogy a pénzt is sajnálták rá).
Tudom, hogy klasszikus sorozat, és sokan nagyon szeretik, de nekem határozottan negatív élményt adott. Ha akartok ismerkedni japánnal, akár európai szemmel, inkább nézzétek meg az Utolsó szamurájt, vagy bármelyik japán szamurájfilmet. A Sógun a leghiteltelenebbek közé tartozik.

Az 1980-as Sógun sorozat presztízs TV volt, a presztízs TV megszületése előtt.

A kulturális hatása vitathatatlan. Ez – a regénnyel karöltve – volt az első olyan produkció, ami a nyugati féltekén széleskörben ismertté tette a japán történelem és kultúra hagyományait. Olyan fogalmakat hozott be köztudatba, amelyek ma már nálunk is szerves részét képezik a popkultúrának. Az elmondások alapján a sorozat első sugárzásakor a mozik és az esti szórakozóhelyek forgalma észrevehetően csökkent. (Tekintve, hogy a VHS széleskörű elterjedése előtt mindenki otthon nézte a TV-t, hogy le ne maradjon). Ezzel párhuzamosan pedig fellendült a kereslet a japán éttermek és kulturális termékek iránt. Szamuráj, szeppuku, daimjó és sógun. Ma már nem kell japán szakosnak lenni ahhoz, hogy értsük ezeket a fogalmakat. Clavell műve tömegekkel – kis túlzással élve egy féltekével – ismertette meg ezeket. Még, ha nem is minden részletében pontosan. Ám sokkal érzékenyebben és árnyaltabban, mint ahogy a korábbi amerikai produkciók ábrázolták a japánokat. (Amikor nem legyőzendő ellenségként, akkor otromba karikatúraként jelentek meg.)

Ám nem csak a popkulturális jelentősége miatt érdemes a figyelmünkre. Hanem azért is, mert a hibái vagy éppen néhány elavultabb elemei ellenére is egy lebilincselő, szórakoztató és még mai szemmel is meglepően jól működő televíziós eposz.

Bővebben: https://www.roboraptor.hu/2024/03/15/sogun-1980-sorozat…

Volt olyan jó filmben is, mint könyvben. Pedig kicsit régi, de nagyon lekötött. :)