Temetés Berlinben (Harry Palmer 2.) (1966) 70% 10★

Érdekes kettősségnek tűnik, hogy miközben a Harry Palmer-szériát elindító Az Ipcress-ügyirat sztorijához képest ez egy földhözragadt, klasszikus, semmiféle fantasztikummal határos elemet nem felmutató kémtörténet, mégsem működik olyan jól, mint előzménye. Annak ellenére sem, hogy minden sikerre predesztinálja: Caine tökéletes önazonossággal hozza át az első moziból megismert figuráját, a rendezésért felelős Guy Hamilton is mestere a műfajnak, az meg már csak hab a tortán, hogy az eseményeknek teret adó berlini falnál gyakorlatilag rendelkezésre állt a teljes autentikus környezet, mint eleven díszlet az alkotók számára. Talán pont az a baj, hogy az előző mozi tétjeihez és összeesküvéseihez képest Harry Palmer ezúttal tényleg egy kispályás kémjátszmába keveredett csupán…

A fentiek ellenére azt tényleg le kell szögezni, hogy remekül ellesz ezzel a filmmel bárki, aki szereti, ha hetven perc szolid építkezés után egy váratlan fordulat feldobja és jól meg is pörgeti a levegőben az egész addig diszkrét és nem túl mozgalmas cselekményt. Ugyancsak ajánlott lehet mindenkinek, akit idegesít James Bond szuperhősöket megszégyenítő ügyessége, legyőzhetetlensége, pofátlansággal határos magabiztossága.
A Harry Palmer-széria ugyebár földhözragadt kémtörténetek sora, amikben a főhős talán több adminisztratív munkát végez el, mint egy irodista egy hatnapos munkahéten, ráadásul nemhogy nincs engedélye ölni, de nem is igazán fűlik a foga a gyilkoláshoz. Annál inkább a nőkhöz, de legalább van annyi esze, hogy feltűnjön neki, ha valaki indokolatlan gyorsasággal és lelkesedéssel invitáltatja magát az ágyába. Palmer egyetlen idegesítő „szokása” a nagyszájú cinizmusa, amiből most még többet enged meg magának, mint az Ipcress… idején. Kísérői a sztoriban ezúttal sajnos meglepően súlytalanok – mi persze felkapjuk a fejünket az Orion űrhajó fedélzetéről idekatapultált Wolfgang Völzre, de igazából egyetlen mellék-, vagy kulcsszereplő sem kelti fel igazán a figyelmünket. Főleg nem Eva Renzi, akinek itt egyfajta végzetasszonyának kellene lennie, de semmilyen téren nem tudja felizgatni a nézőt, nem értjük Palmer iránta mutatott évődését. A színésznő ráadásul a hírek szerint végigprimadonnáskodta a forgatást, Hamilton és Caine is rosszban volt vele – talán ez is valamiféle jel, hogy a projekt bizonyos tekintetben el volt átkozva.
Mindenestre technikai oldalról nagy baja-nyűgje nincs a mozinak, de sajnos tagadhatatlanul erőteljes nagy fordulata ellenére sem tudja menteni a menthetőt. A nem túl hosszú játékidő nagyon hamar elkezd túl soknak tűnni, várjuk a cselekmény végét, mert hiába ér minket meglepetés, onnantól nagyjából egyértelművé válik, hogy hova fogunk kilyukadni az elkövetkező 20 percben.
Meglepetőnek találom azt is, hogy a sztori által kínált remek hangulatokat, a veszélyérzetet, kockázatot, feszültséget, vagy a nagy fordulat idején a már-már drámai felhangokat Hamilton nem tudja, vagy nem is igazán akarja kihangsúlyozni. A zene furcsán nem illik a cselekményhez, a filmezésben nincsenek izgalmas technikai megoldások, nyoma sincs már az Ipcress-ben látható szellemes kameraszögeknek.

Jó, a műfaj által elvárt minimumoknak megfelelő film a Temetés Berlinben, kémsztorik kedvelőinek maximálisan ajánlható – de sajnos semmi több.