Az Ipcress ügyirat (Harry Palmer 1.) (1965) 69% 15★

Ez a film tökéletes választás azoknak, akik szeretik a klasszikus Bond-mozikat, de hiányolják a szériából a valódi konspirációt, a földhözragadt realitást és fájlalják a főhős sérthetetlenségét, mely minden nyakatekert kaland és lehetetlen helyzet ellenére végül is mindig biztonságos filmélménnyé teszi a soron következő Bond-epizódot. Talán nem is véletlen, hogy a háttérben dolgozó stáb is ezer szálon kötődött az akkoriban még csak a harmadik Connery-mozinál tartó Bond univerzumhoz, illetve az sem, hogy a „sose voltak Bondok, de lehetettek volna” versenyben első helyen álló Michael Caine is színre lép.

Az Ipcress ügyirat sok tekintetben pontosan az, mint Bond, és sok tekintetben pontosan az ellentéte mindannak, ami Bondra gondolva eszünkbe jut. Harry Palmer őrmester renitens kis ügynök, aki mindent a maga módszerei szerint végez, és bár nevetségességig angol főnökei ezt rossz szemmel nézik, hatékonyságát nem kérdőjelezhetik meg. Palmer az élet minden terén jó ízléssel megáldott nőfaló, annak ellenére, hogy nem egy kiugróan vonzó jelenség, illetve szemüveges, így inkább tűnik afféle irodai aktakukacnak, értsük, valódi ügynöknek, mintsem kütyükkel a világ ezerféle tájára elutazó csodakémnek. Mindezzel együtt is, figurája arcpirítóan tökéletesen másolja Bondot minden kisszerűsége ellenére, Caine stílusa pedig Connery komolyságát és Roger Moore hidegvérű, önhitt eleganciáját előlegezi meg a vásznon.
Ugyanakkor a film cselekménye nem is lehetne ennél anti-Bondosabb: a cselekmény Londonban játszódik, hősünk apró lakásban kuporog és igényesen kiválogatott, de-attól-még konzervkajákból próbál komoly ínyencségeket előállítani. Ha iszik, a nőjével poharazgat whiskyt. Papírmunka terén kevesen vannak nála jobban elhavazva, az ügynökségi bürokráciában használt különböző kódokba pedig csoda, hogy még nem zavarodott bele. A konfliktus nagy részében földönfutó, címek között nyargaló, telefontól telefonig lógó kis nyomozást folytat, de valójában nagyrészt csak sodródik az árral.
Mindazonáltal a cselekmény bonyolódásával fokozatosan előkerülnek a jellegzetes, hatvanas években divatos kémfilmes fordulatok. Egészében véve a stílus komolyságához képest maga a nyomozás célja és végkifejlete nevetségesen már-már sci-fibe hajlik, és éppen a végpont előtt szerintem oktalanul korán lelőnek egy poént, aminek a megfejtésére a néző is képes lett volna egy kicsit gondosabb írói-rendezői munka után. Ezen kívül is vannak apró, elszórt kis figyelmetlenségek a történetben: spoiler
Ami mindenképpen kiemelkedő összetevő, az a fényképezés és a filmzene. Egyrészt a filmben végig extrém mód elvont és furcsa, mégis rendkívül hatásos pozíciókból rögzítik a szereplőket, kulcspillanatokban harmadrészben vagy félig takarva vannak a karakterek, veszi őket a kamera kicsit alulról, kicsit felülről, csupa nem nyilvánvaló szögből – ettől a film rendkívül izgalmassá válik, már ha valaki szereti ilyen szemmel is nézni a mozikat. A zene John Barry remekműve, legalább akkora, ha nem szebb és mélyebbre hatoló muzsikát kreált ide, mint a Bond-mozikhoz. A fő témát cimbalommal játsszák, de nagyzenekari előadásokon ezt helyettesítik például balalajkával és mindenféle ütősök-pengetősök keverékével – egy ilyet lehet például hallgatni a Dán Nemzeti Filharmonikusok pár éve megjelent, kémfilmes betétzenéket tartalmazó koncertfelvételén.

Bár tipikusan kora gyermeke, Az Ipcress ügyirat jól sikerült darab, ami filmművészeti szempontból tartalmazza azt az utolsó kis löketet, ami egy Bond mozit sosem emelne fel erre a szintre. Egyszerre funkcionál tökéletes Bond-pótlékként és alternatívaként, avagy: ha Bondot már a maga korábban szerették volna valószerűbb közegben ábrázolni, valószínűleg pontosan valami ilyesmit csináltak volna vele. Szerintem mindenképpen ajánlott, idehaza méltatlanul parkoló pályára állított darab.