Teenage Caveman (1958) 40% 3★

Kétségkívül van ennek a filmnek egy olyan olvasata, hogy mai és korabeli szemmel nézve is az értékelhetetlen, komolyan vehetetlen ócskaság kategóriába esik – még az ötvenes évek szörnymozijainak és olcsó horrorjainak fényében is a gyengébb és röhejesebb ligába tartozik, erre az érzetre pedig csak ráerősít, hogy Roger Corman rendező és Robert Vaughn is megtagadta később a darabot. Előbbi a nevére sem akarta venni utólag, utóbbi szimplán a valaha készült legrosszabb filmnek titulálta. Megbánásuk bizonyos szinten jogos, de vannak azért itt értékelhető, sőt, szerethető motívumok is.

Tudjuk le gyorsan a kötelező kört: Robert Vaughn vállon átvetett ősember szerelésben röhejes, miként az egész kis kaliforniai kültelki forgatásra kiköltözött ősember-stáb is, különös tekintettel az ötvenes évek frizuradivatját szigorúan követő ősasszonyokra. Még szörnyűbb, hogy Vaughn néhány jobb pillanatot nem számítva borzasztóan rosszul éli át a szerepet – küldetéstudatos, folyton valamerre bambuló alakításában mintha vegyülne valamiféle elszánt „csak azért is lesz ebből valami”, tanácstalanság, unalom és manírosság. Furcsa mód csupa olyan dolog, amivel az ember elsőként szembesül, amikor úgy igazán nyitott szemmel odaül egy film elé, feltéve magának a kérdést: most akkor miért is olyan jó színész ez a Robert Vaughn? Egyébként nem mondom, hogy rossz, de itt semmit sem bizonyít tehetségével kapcsolatban.
A kőkorszakinak megálmodott környezet, különös tekintettel a gumi-dínókra, a közelről és alacsonyról filmezett gyíkokra tulajdonképpen korsztenderd, nem néz ki jól, de akkoriban ez elég és jó volt, mi se legyünk telhetetlenek. Mint írtam, az ősközösség ábrázolása katasztrofális, ahogyan a film minden kockájából sugárzó alacsony költségvetés is.
Mentő tényező azonban, hogy Albert Glasser zenéje nagyon jó, a sztori egyáltalán nem rossz, és a rendezés sem kutyaütő, a filmnek van hangulata, az ember bele tudja élni magát, még szimpatizálni is tud az egyébként a cselekményben érthető és irányadó szerepet betöltő főhőssel. Nyilván ez a jelképes felfedező-úttörő-feltaláló figura így egy személyben és 65 percben komolyan vehetetlen, de a dolgok szimbolikáját értjük.
A legnagyobb pozitívum a mondanivaló, ami A majmok bolygóját megelőlegező kaliberű csavar, illetve remek látlelet az atomkorszak hajnaláról, az atomhaláltól való rettegés időszakából. Teljes mértékben el tudom hinni, hogy akkoriban bölcs és információkkal gazdagon ellátott gondolkodók rettegtek attól, hogy spoiler.

Nem teljesen hülyeség a Teenage Caveman, legyőzvén a vele kapcsolatos nyilvánvaló lenézést és ellenszenvet képes minket akár maradandó élménnyel is megajándékozni – de ehhez kell nem kevés jóindulat is. Ennek fényében adom rá a hat pontot, ami ezúttal egy igazán szeretetteljes, buksisimogató hat pont. De Vaughn ezért cserébe még jön nekem eggyel.