Támadás Entebbénél (1976) 68% 5★

Az arab-izraeli konfliktus újabb fordulataival terhelt mindennapjainkban különös élmény efféle filmeket nézni, főleg annak fényében, hogy régen mintha minden kicsit egyszerűbb lett volna: a terroristák a gépeltérítéssel mindent egy lapra tettek fel, nem pusztán a mészárlás lehetőségét és a végrehajtására való képességüket fitogtatták, hanem konkrét célokat akartak vele elérni. Küldetésükben még olyan zavarodott ideológiájú nyugatiakat is meg tudtak magukat nyerni, mint a szélsőségesen balos németek, amikor pedig stabilnak gondolt menedékhelyet találtak maguknak, kegyetlen diktatúrák kétes oltalma alatt nyugodva tulajdonképpen felhatalmazást adtak a fejlett nyugati demokráciáknak a beavatkozásra: mindez közel idilli korunk állapotaihoz viszonyítva, amikor az emberi élet semmibevétele és a terroristák által megcélzott közösség provokációja, majd az ő haragjuk ártatlanok felé irányítása szó szerint apokaliptikus magasságokba emeli a közel-keleti tűzfészek konfliktusát. Bár nem hiszek abban a téves mantrában, hogy a XXI. század friss háborús konfliktusai világvégét jósolnának (véleményem szerint az eddig nyugaton megszűntnek hitt nagybetűs történelem egyszerűen csak folytatódik), tény, hogy az izraeli-arab konfliktust ma sokkal durvább és feloldhatatlanabb ellentétek feszítik pattanásig, mint az elmúlt évtizedek háború-mentes időszakaiban bármikor…

Az azonban kétségkívül kétesélyes, amikor a nyugat a maga jellemzően izraeli nézőpontból közvetített, a közönség számára kereskedelmi szempontból eladható motivációval filmben örökíti meg ezt a harcot. Talán az Entebbénél történtek kapcsán ez egyszerű és kézenfekvő, de még így is benne van az ostobaságba hajló túlkapások lehetősége – lásd még, Delta Force, mely furcsán keveréke egy témájában nagyon is potens drámának és egy nagy költségvetésű, deattólmég Chuck Norris-akciófilmnek.
És bár ferde szemmel közeledtem hozzá, ez a tévéfilmes produkció végül egyáltalán nem bizonyult rossz választásnak. Dokumentarista éle erős és kitartó: a több mint kétórás műsoridő utolsó harminc perce szól csak magáról az akcióról, annak kivitelezése is egészen korrekt, ízléses, a fennmaradó rész dráma és politikai manőverezések históriája – igaz, továbbra is egy nézőpontból, de élvezetesen bemutatva.
Hogy a film adott mozzanata mennyire és hogyan illeszkedik a valósághoz, az hosszú utánaolvasások által bárki számára kideríthető, amire én felhívnám a figyelmet, az Yaphet Kotto szerepformálása a rettegett Idi Aminként: bámulatos erővel jeleníti meg számunkra ezt a végtelenül infantilis, cselekedetei alapján mégis démoni képzelőerejű diktátort, aki a túszok közé ereszkedve szó szerint showman-ként próbálja eladni magát a lehetetlen helyzetben lévő, kiszolgáltatott emberek és a média számára. Nem odaadóan, de keresgéltem kicsit az esetleg akkor felvett videóanyagok után a neten, nem is tartom lehetetlennek, hogy valahol meg lehet őket tekinteni.
Charles Bronson, mint hívószó, nos, finom takarékláng, annyi, amennyit akarunk és nem több – de ez nem baj, hisz ez nem egy Bronson-mozi, túl sok tényező és finom részlet bújik benne meg ahhoz, hogy végig ő legyen a középpontban. Ha van azonban látványos negatívum, az a minden képkockából sugárzó tévéfilmes kivitelezés: igen bizony, érződik, hogy ez nem egy mozifilm, hiányzik hozzá valamiféle grandiózus ív, esztétika, stílus…
Illetve, talán részben ennek nyomvonalán haladva, a Delta Force korábban is dicsért, gépeltérítésre és a zsidó utasok kiválogatására fókuszáló szekvenciáira visszautalva, az itt prezentált tárgyilagosságot néha talán meg lehetett, vagy meg kellett volna nyomni egy kis drámai éllel…

Meglepően jó film a Tadámás Entebbénél, akit felzaklat a jelenkor izraeli eseményeinek alakulása, itt érdekes adalék-élményekre tehet szert, mielőtt a jóval komolyabb, főleg izraeli gyártású, erős filmművészeti tónussal bíró darabokhoz nyúlna.