Stromboli (1950) 71% 10★

Különös meghatározó benyomásom erről a filmről, hogy két kritikus vetületében is emlékeztet valamire – valami másra, ami nem ő, de mégis meghatározó, csak másfajta körítésben. Alapkonfliktusát nagyon világosan felfedezhetjük később George Stevens Óriásában, sőt, még az És Isten megteremté a nőt-ben is, az elhíresült Rossellini-Bergman affér pedig mintha lesírna a film minden percéről. Ez a két tényező számomra egyáltalán nem vált a Stromboli javára. Nem akartam erre felhúzni az értékelésemet, de lehet, hogy muszáj lesz.

A cselekmény gerincét adó problémakör tulajdonképpen máig is érvényes: mi történik, ha a szerelem sérthetetlen szentségén felbátorodva két ember összeköti életét, ám ezek az életek a létezés megannyi praktikus szférájában egyszerűen nem illenek össze? Esetünkben mit kezdhet magával egy modern gondolkodású litván nő egy egyszerű lelkű olasz halász oldalán egy folyamatosan pöfékelő vulkán árnyékában? Hogy mennyire fontos gondolkodni és beszélni erről a konfliktushelyzetről, arra szintén a film közepén jöttem rá: eszembe jutott, hogy épp most fut az egyik kereskedelmi tévénken egy műsor, amiben pszichológusok(?) boronálnak össze és vezetnek az oltár elé embereket, akik előzetesen még csak nem is találkoztak. Különös, hogy egyébként egészen nyitott és megengedő nyugati-keresztény társadalmunk még mindig ilyen csökönyös módon árusítja ki a szerelem klasszikus eszményét, miközben a válásokkal végződő házasságok drasztikus megszaporodása lehetne a legerősebb intő jel: nem, a szerelem önmagában, saját világukból kiszakított emberek között még bőven nem elég alapja egy közösen leélt teljes életnek! Lehetne ezt a kérdést bontogatni a végsőkig, de a Stromboli példázza a legjobban, hogy ezzel a gondolkodó embernek tisztában kell lennie, mielőtt megfontolatlan döntésekre adná a fejét…
De miért fontos ennek kapcsán az Óriás és az És Isten megteremté a nőt…? Egyszerűen azért, mert – legalább részben – ugyanerről szólnak, és szerintem mindkét film jobb is, mint Rossellini klasszikusa. Szebbek, jobban megírták, átgondolták, kiérlelték őket, Rossellini velük szemben gyakorlatilag két aduászt tud felmutatni. Egyrészt Bergmant, aki kiváló, karizmatikus, rendkívüli jelentőségű színésznő, de az ötvenes évek fiatal tehetségei a másik két említett moziban bőven partiban vannak vele, másrészt a Strombolit. Az egész film arculatát meghatározó vulkán és a köré felépített életterek nagyon hangulatosak, de tény és való (nem szoktam ilyet írni), a fekete-fehér kivitelezés ezúttal inkább elvesz a hatásból, mint hozzáad…
No és a románc, Bergman és Rossellini: a rendező érezhetően csodálja a főhősnőjét, és ez nem biztos, hogy jót tesz az alkotásnak. Bergman önjáró, nagyon jól érezhetően más szférában létezik és mozog még a filmen belül is, mint az egyébként teljes mértékben autentikus és valódi környezet, táj, szereplők, de talán még mint partnere, Mario Vitale is. Ez az amerikai kritikának is szemet szúrt annakidején, és bár lehet, negatív véleményük az USA-ban egyébként is képmutató módon elítélt házasságtörő kapcsolatnak szólt elsősorban, azért maga az észrevétel nem teljesen fals. A Stromboli bizonyos értelemben szerelmi hódolatként is funkcionál Bergman felé, és tényleg szerencse, hogy elég ügyes és rendkívüli tehetségű művész ahhoz, hogy ezt elvigye a hátán.

Nem nyűgözött le teljes mértékben, de értékeit nem eltagadva, tárgyilagosabb talajon állva adom neki a nyolcast.