Senkiföldje (2001) 80% 36★

Pesszimizmust, sötét érzelmeket árasztó film, mely szerencsére sosem dobja le magáról humanista nézőpontját: tulajdonképpen meg is lepődik az ember, mennyire reménytelen és sivár a körüljárt konfliktust lezáró összegzés, milyen politikus vetületeket nyer egy indulásakor még kamaradrámának, az emberi természet lélektanába tett utazásnak tűnő háborús történet…

Mintha két, félúton tökéletesen összeforrasztott mozit néznénk. Felütésében A senkiföldje pacifista katona-történetet ígér nekünk, amiben az ellenséges feleket ugyanabba a csapdába sodorja a sors, majd a közös erőfeszítések feloldják az őket elválasztó konfliktusokat. Érezhető azonban már a félút előtt is, hogy a dolog nem ennyire egyszerű, amikor pedig megjelennek a rádióforgalmazásban a francia békefenntartók, nagyobb nézőpontra váltunk.
Az egyébként nagyon emberi, néha még viccesnek is nevezhető sztori ekkor keserű, szatirikus jegyeket vesz fel, a kamaradráma belefullad a katonai bürokrácia útvesztőiben bolyongó mellékszereplők ügyes-bajos dolgaiba. A keserű megállapítás képkockáról képkockára ordítja a néző arcába: a délszláv háborúban egymást felőrlő nemzeteket keselyűként marcangolja a nyugati sajtó, a nagyhatalmak értetlenek és tehetetlenek, millió írott szabály köti a kezüket, és az egymás mellett tolongó szereplők felszította indulatot a két harcoló fél továbbra is egymáson vezeti le. Minél jobban közeledünk a cselekmény végéhez, annál sötétebbek a fellegek, minél több karakter lép a képbe, annál nagyobb a káosz, végül pedig spoiler: nincs jellemfejlődés, nincs belátás, nem illan el a harag, az indulat. És hát tényleg, mitől is illanna el? Miért gondoljuk, hogy egy népirtással súlyosbított etnikai konfliktusban pillanatok alatt rendet vág a fejlett nagyhatalmak beavatkozása? A film segít nekünk belátni, milyen hatalmas naivitás azt képzelni, hogy a Balkánon élő népeket egymás ellen fordító indulatok parancsszóra, rábeszéléssel, vagy kényszerítéssel semmissé tehetők. Ugyanúgy, ahogy vannak hatástalaníthatatlan aknák és menthetetlen áldozatok is.
Meglepő mindemellett, hogy a Senkiföldje ezt a sötét tónusú üzenetet abszolút feldolgozható formában adja át. Filmként szerethető, vannak szép részletei, élvezetes a színészi munka, a feleket kivétel nélkül mélyen emberi, elfogadó attitűddel ábrázolják az alkotók. Egyedül csak a titkárnőjével évődő parancsok figurája lett túlságosan is szatirikus, túlságosan is paródiaszerű, de ennyit a film hátterében fellebbenő humoros élek bőven elbírnak.

Abszolút ajánlott, emlékezetes film!

Egy darabig az abszurd humor is jellemzi a filmet, majd az értelmetlen háború kőkemény kritikájában végződik. Nincs stilizálás, nincs pátosz. Balkáni helyzet van. Túlságosan is ismerős. Nincs messze, se időben, se térben.