Romper Stomper (1992) 74% 47★

Mondják, ez egy veszélyes film. Hivatkozzák ennek kapcsán egyrészt az ifjú, pályakezdő Russel Crowe által megformált, majd villámgyorsan neonácik és főleg zavart fiatalemberek egyfajta hősévé, ikonjává vált Hando alakját, illetve a szerencsétlen sorsú Daniel Pollockot, aki még a film premierje előtt öngyilkos lett. Ilyen körülmények között nyilván nem kezd arról elmélkedni az ember, félreértett gondolat-e a Romper Stomper esetében bármiféle veszélyről, negatív befolyásoló erőről beszélni, de sok hasonló témájú mozival ellentétben valamit mindenképpen a javára kell írnom. Azt, hogy neonácikról és rossz sorsú, gyűlölettel teli, zavart, vandálkodásra hajlamos fiatalokról szóló történet létére filmként messze jobban muzsikál ez a darab, mint a legtöbb témába vágó munka.

Ez alatt azt kell érteni, hogy megannyi taszító és elriasztó aspektusa mellett a Romper Stomper története, karakterei, rendezői megoldásai mindent egybevetve vonzóak. Az alkotóknak mintha nem lett volna célja szájbarágós erkölcsi üzeneteket átadni a közönségnek, arra törekedtek, hogy a Handóék életmódját bemutató jelenetek magukért beszéljenek. Ezt olyan jól elérték, hogy a házibuliban pogózó tiniket nézve az ember csak tátja a száját, de közben eszébe jut, efféle extázisba eső fiatalokat látott korábban a A pártfogolt című magyar szociodrámában, igaz, ott legalább nem rugdostak egymást a srácok…
A Romper Stomper tehát jellegéből fakadóan sokkol, de egyáltalán nem azon a nyomasztó – mondjuk így az érthetőség kedvéért – erkölcscsősz módon, mint az Amerikai História X, vagy A hitetlen. Ezek helyett kerül előtérbe például a színészi játék, ami egyenesen fenomenális, mindhárom főszereplő részéről. A forgatókönyv és általában véve a cselekmény íve nagyon okos, nem mártogatja forró ólomba a néző lelkét, helyette ad lehetőséget megkedvelni ezeket a srácokat, együttérezni velük, megpróbálni megérteni zavaros gondolataikat és motivációikat, sőt, a kínaiakkal folytatott hosszú verekedés már-már egy háborús-, vagy akciófilm hatásmechanizmusát idézi meg. Ezt a filmet egyszerűen élvezetes nézni, ami óriási bravúr egy ilyen témájú alkotásnál, és érdekes ellenpontja a fent felsorolt drámáknak: mert ugye, mit ér valójában egy filmalkotás, ha a feldolgozása annyira lesokkol, hogy többet sem erőnk, sem kedvünk nem lesz megtekinteni?
Mindez viszont igazolja a mű veszélyességére vonatkozó állításokat is: bár eleve sérült, rossz értelemben befolyásolható, sőt, már befolyásolt elmeállapot kell hozzá, de Hando figurájának „coolság faktora” tényleg felülírhatja a mozi egész mondanivalóját és szellemiségét, és valóban létrejöhet belőle egy torz példakép karakter. De ez kicsit olyan, mint a fegyver és a fegyvert használó kéz esete…
Pollock öngyilkossága kapcsán viszont érdemes lehet lejegyezni, hogy a színész depressziós volt és egy lehetséges börtönbüntetéstől való rettegő félelem is uralta az öngyilkossága előtti napjait, így nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy a szerepe hatására (vagy részben a szerepe hatására) végzett magával.
A mozi naturalizmusának utolsó, meglepő aspektusa az élőben forgatott szexjelenet, amiben megint van valamiféle jelképesség. A két hasonszőrű jelenetsor közül az első vad és gépies, mímelt aktus (ezt maga Crowe mondta el), a második, immáron érzelmekkel töltött igazi. Nyilván nem tudjuk, milyen élmény lehetett ez a színészeknek, mennyire érezték magukat akár csapdahelyzetben, vagy mennyire voltak akár felszabadultak, netán utólag traumának élték-e meg az élményt – de hogy a film szempontjából megint csak óriási hatása van a látottaknak, az elvitathatatlan.

Végszóként talán annyit, hogy miközben társadalmi problémákról értekezik, a mozi története egy útkereső, eltévelyedett, pszichés problémákkal terhelt fiatalok között zajló szerelmi háromszög históriája, és mivel oda lyukad ki, ahova, nagyon tudom süvegelni, hogy spoiler. Ha ezzel a film végére felszabadulást nem is él át a néző, de biztosan teljesen reménytelennek sem fogja látni a helyzetet. Ettől még azonban bizonyosan nem lesz kevésbé emlékezetes és maradandó élmény a Romper Stomper!

Úristen.
Ez az első, a második és a harmadik reakcióm is.
Szeretem az ilyen filmeket, csak sosem tudom idejében a helyére illeszteni, később érnek meg bennem.

Hogy a viharba fér el ennyi gyűlölet egy filmben? És a kameramozgások, amellett, hogy engem külön idegesítettek – gondolom ez volt az egyik lényege – nagyon kifejezően mutatták ezt az egész értelmetlen káoszt.
Az apa-lánya kapcsolat meg annyira hajmeresztő volt, mint Hando túlzott gyűlölete, amit valamiféle beteg pátosszal kevert a nemes fehér fajjal kapcsolatban, holott szinte semmi rálátása nincs a világra…
Davey volt az egyetlen szimpatikus egyén, már, ha egy ilyen társaságban próbálunk legalább egy embert találni, akkor az ez az eltévedt fiatalember volt. Mark Renton egy meredekebb dűlőn.

És pusztán kíváncsiságból utánanéztem ennek a fiatal srácnak… aki öngyilkos lett. Hjajj, ez nem fokozza a lelkesedésemet. Nagyon sajnálom, Daniel Pollock-ban volt valami különleges. Szeretem a nehézfejű, értelmes karaktereket a sajátos szenvedéseikkel együtt.

Egy neonáci banda őrjöngése. A történet azon túl, hogy idiótán skinhead-eskednek, nem ad nagy bemutatást, nincs benne erkölcsi tanulság. Olyan, mintha egy propaganda film lenne, hogy ne legyél rasszista…
Sajnos a szinkron csapnivaló minőségű, ami valószínű nagyon sokat elvesz a film értékéből.

Annyira nem vágott taccsra, mint az Amerikai História, de ez is egy elég súlyos történet. Russell Crowe olyan természetességgel játsza el Hando szerepét, hogy az már félelmetes. Komolyan, igazából ettől rázott ki a hideg, nem is magától a filmtől.

Régen kultfilmként tekintettem erre a filmre, most már látom bent az apróbb hibákat, de még így is szeretem!