Pindúr pandúrok (2002) 80% 3★

Sorozathoz készített film, ahol a „The Movie” nem csak díszként szerepel a címben. A Pindúr Pandúrok film látványa szinte már az art-house kategóriába sorolható. Az animáció bizonyos értelemben szabadságot ad az alkotóknak, ugyanakkor komoly kötöttségekkel is jár. Egy előszereplős filmnél a felvett környezet adott, hiszen maga a valóság, ezzel szemben egy animációs filmnél a semmiből kell megteremteni azt; felvétel nincs, csak annak az imitációja. Lehet, hogy animációval bármit létre lehet hozni, amit csak elképzelünk, a feladat azonban túl nehéz és költséges ahhoz, hogy (a legtöbben) elérjék azt a bizonyos „szabadságot”. 2D animáció esetében meg aztán pláne korlátoltak a lehetőségek, amikor mindent egyesével meg kell rajzolni. Ezért tapasztalhatjuk ezeknél a TV-rajzfilmeknél, hogy a filmszerűségre már nincs kapacitás, minden olyan statikus, képregényes. A Pindúr Pandúrok film viszont már az első perctől moziszerű, emellett képes megőrizni a sorozat sajátos stílusát. Ugyanaz az egyedi „cartoon” beütés, vastag kihúzásokkal, durva / szögletes geometriai alakzatokkal, élénk színekkel, de minden életre kel benne. Úgy vált a statikus beállítások és dinamikus kameramozgások között, 2D animáció létére, mint egy élőszereplős film. Az alkotók mindent megtettek, hogy a térbeliség illúzióját keltsék; így a számítógépes effektek sem zavarók. A jelenetek egytől egyig moziszerűek – atmoszféra és dramaturgia tekintetében –, amit erősen támogat a zseniális zenei aláfestés. A Pindúr Pandúrok film célja olyan tiszta moziélmény elérése, mint mondjuk egy De Palma filmé. Mindent a mozgóképnek. Pl. a 10 perces fogócska-szekvencia különösen briliáns, de – a szükséges szüneteket leszámítva – az egész játékidő alatt 100%-on van a teljesítmény, egy kirobbanó energiabomba. Aki a cselekmény egyszerűségét kritizálja (Kill Billnél is előfordul az ilyesmi), az kapásból nem tudja, melyik médium előtt áll; ennyi erővel menjen olvasni.

Igaz, nem a cselekmény a lényeg, de azért bőven van jelentés a képekben meg a sztoriban. Egy eredettörténetet kapunk arról, hogyan jöttek létre a lányok, illetve hogyan váltak szuperhősökké. Utónium Professzor eredetileg a (hétköznapi) tökéletes lányokat akarta megalkotni, akik csupán azzal, hogy tiszták és jók, jobbá teszik a romlott világot. De véletlenül belekeveri az X-vegyszert (erő -> erőszak). A Pindúr Pandúrok egyrészt tökéletesen jók, másrészt megvan bennük a pusztítás lehetősége is (teremtéstörténet huhh). Ugyanebből a keverékből születik Mojo Jojo is, kivéve, hogy ő alapjáraton egy majom volt, és ez önmagában okot ad neki arra, hogy világuralomra törjön. Mi az embernek a majom? A film közepén a lányok és Mojo Jojo egy plakátot néznek az evolúcióról. A majomszabású elődök alá olyan jelzőket írtak, mint „haszontalan, béna, ostoba”, az aktatáskás ember pedig „csodálatos” (miközben a narrátor a nyitányban a civilizáció hanyatlásáról beszél amúgy). Egyébként ez a tábla jó példa a a film szatirikus társadalomábrázolására, és úgy összességében a jól megírt, frappáns szövegkönyvre. Másik fénypont a gonosz majomparádé, ami nagyon emlékeztetett Satoshi Kon Paprika c. filmjének felvonulás-jelenetére.

A másság központi kérdése a történetnek. Párhuzamba állítható a Hihetlen Családdal, ahol a természetfeletti erő elutasítással jár, a szuperhősök az identitásuk egy fontos részét el kell rejtsék, különben szörnyetegnek bélyegzik meg őket (nem mintha nem lennének veszélyesek). Hős-antihős szempontjából pedig még inkább hasonló a Barbie Mariposa. Pindúr Pandúrok és Mojo Jojo ugyanazon érme két oldala. Amíg az egyik oldal nemes ártatlansággal tűri a számkivetettséget, a másik úgy akar kitörni az elnyomásból, hogy maga válik elnyomóvá. És mivel sorstársak, az empátia is megvan közöttük; összetett a két oldal közti reláció. Egyszerre azonosak és ellentétesek, megvan a lehetőség az összeolvadásra, végül mégis az idealizált jó és rossz pólus alakul ki, a dinamikus egyensúly. spoiler

Visszatérve az alkotásra meg teremtéstörténetre, a művészet szempontjából is értelmezhető a koncepció. Hány – a gyermekpszichológiáról semmit nem tudó – felnőtt szólta / szólja le a főleg régi Cartoon Networkos rajzfilmeket, vagy a kiskamaszoknak is vetített animéket (Naruto, Dragon Ball). Az előbbi undorító, agysejtromboló, az utóbbi meg túl erőszakos, végsősoron mindkettő rossz hatással van a gyerekre – mondják ők. Szerencsére a gyerekek okosabbak ebből a szempontból, a sok esetben gusztustalan felszín nem botránkoztatja meg őket, hanem a lényegre koncentrálnak, a humorra; később visszanézve rájönnek, mennyire intelligensek is ezek a rajzfilmek. A mértékletes, jókor használt erőszaktól pedig nem lesznek agresszívek, hanem a harcjelenet izgalma, energiája ragadja meg őket, és fejleszti a fantáziavilágukat (mélyebben: a katarzis érzetével hamar megismerkednek, így később nem lesznek segghülyék a fikcióhoz). Én ezeken a rajzfilmeken nőttem fel, és csupa pozitív hatásuk volt rám. Sokkal inkább károsak lehetnek azok a kiegyensúlyozatlanul ártatlan, fantáziátlan, lebutított rajzfilmek, amiket mostanában adnak az M2-n például. Szóval a válasz: Kell az az X-vegyszer.

„Saving the world before bedtime!”