Piedone Egyiptomban (Piedone 4.) (1980) 76% 111★

Amilyen gyorsan és ügyesen megtalálta a saját hangját az első részben, olyan gyorsan veszítette el azt folytatásaiban a Piedone sorozat: egy vicces hangokra rosszfiúkat pofozó főhőssel a fedélzeten körülbelül pontosan annyira lehetett stílusos, cool, komolyan vehető bűnügyi filmet faragni Bud Spencer alá, ahogyan az történt az első filmben, majd a második és a harmadik rész mintha menthetetlenül elvesztette volna identitását. Piedone James Bond módjára elkezdett világot járni, kapott maga mellé kiskölyköt, még több lebunyóznivaló karikatúraszerű ellenfelet, általában véve kiveszett a Piedone-életérzés veszélyesség faktora.

A negyedik rész ezt nem találta meg újra, viszont sokkal kedvelhetőbb lett, mint két közvetlen elődje. Az egyiptomi kaland jól funkcionál, mert ténylegesen kalanddá változik, sokkal egzotikusabb, esztétikusabb benyomásokat tesz az emberre, és a Piedone ellen fellépő ellenfelek is jobbak: fekete meg piros csuhás vad harcosok, Havas Henrik, akarom mondani, Karl-Otto Alberty, aki a maga egydimenziós módján mindig is érdekes, izgalmas jelenség volt, aztán kígyók a cipőben, gonosz törpe a szőnyegek közt, piramisok, helikopterek, krokodilok – és a humorfaktort különösen megnyomja a magyar verzióban Caputo és Bodo marakodása (azért rajtuk is érződik, a magyar fordítás során vélhetően rengeteg bónusz poén került be a szövegkönyvbe).
Szóval ez egy nagyon jó arányokkal dolgozó, szerethető film, ami abszolút felér a duó legjobb közös mozijainak színvonalára.

Egyébként a Pideone-franchise abból a szempontból sikertörténet, hogy Bud Spencer talán legjobban kitalált karaktere a nápolyi nyomozó, és nem véletlenül sikerült jól a hozzá készült kortárs olasz sorozat sem. Az első részre visszagondolva biztos vagyok benne, hogy maga Spencer is valami ilyesmire vágyott karrierje nagy részében, akkor is, amikor már nem volt több szufla a Spencer-Hill duóban.

Még egy próbálkozás, aminek ugyanaz a története, mint az eddigieknek. Piedone kap egy fülest, ami alapján elutazik idegenbe, hogy sokkal több fülest osszon szét a bennszülötteknek.

A film stílusát tekintve a harmadik részt viszi tovább, vagyis sokkal inkább vígjáték, mint krimi. Ugyan megtartották a történetnek ezen aspektusát is, és az elején még jól is működik, de a film kb. egyharmadától komolyan vehetetlen az egész zsaru sztori.
Viszont, mint vígjáték, jobb volt a harmadik etapnál. A visszatérő karakterek jobbak – bár a gyerek ezúttal idegesített néha –, és Bud is minótha jobban élvezte volna a forgatást. Sajnos a cikis, poénosnak szánt jelenetekből ezúttal is akad a filmben, de szerencsére elhanyagolható mennyiségben.
Sajnos ez a rész sem tud felnőni a Piedone, a zsaruhóz, de közelebb van hozzá, mint az afrikai kaland.

Piedone utolsó kalandja ismét külföldre űzi a nagy nyomozót, Caputót és Bodót (ez utóbbi miatt egyébként nagyon direkt folytatásnak érezhető). A történet ezúttal lényegesen elszálltabb az első három részénél a bogárkutató tudóssal és a körülötte történő eseményekkel, de azért vérbeli Bud Spencer-féle verekedős kalandról van szó, ami így is méltó az előzményeihez (és a főhős munkásságához).
A tájak gyönyörűek (még a rondább városképeket is valahogy romantizálják a felvételek), a poénok stimmelnek, így ezt is célszerű megnézni.

A korábbi részekhez hasonlóan ezúttal is kaptunk egy rövidke ízelítőt a fő helyszínül szolgáló ország kultúrájából, a történet végre nem elsősorban a kábítószer-csempészet körül forgott, az előző film triója, Piedone, Bodo és Caputo pedig ismételten vicces és aranyos dialógusokkal gondoskodott a humorfaktorról. Volt néhány zavaró körülmény a cselekményvezetésben, a hirtelen ide-oda „teleportáló”, sőt esetenként idegesítő szereplők sem tetszettek, de azért egyszer meg lehetett nézni.

A szokásos Piedone színvonal, szeretető főszereplőkkel, jó kis bunyókkal és szép helyszínekkel. A humor faktor ugyan lehetne erősebb, de így is élvezetes kis záródarabja a sorozatnak.