Piedone, a nápolyi zsaru (Piedone 1.) (2024–2024) 75% 2★

Olyan régen volt már hír ennek a bizonyos Piedone folytatásnak/remake-nek/rebootnak/spinoffnak az érkezése, hogy a magam részéről meg is feledkeztem róla, most azonban nagy meglepetésként ért, hogy idehaza nem egy kereskedelmi tévé vette meg a közvetítési jogát. Lássuk be, az országban, ahol évtizedek óta az ünnepi műsorrend része legalább három majdnem egyidőben vetített Spencer/Hill klasszikus, ez lett volna a leglogikusabb lépés…

De eljutott hozzánk és megvizsgálhatjuk, mire jutott a teljesen olasz stáb egy idestova negyven éve töretlen hírű, de erősen lokális célközönségű klasszikus feltámasztásával(?).
Szerintem ők győztek. Abban az értelemben mindenképpen, hogy a mindenki által rettegve várt hibát sikerült elkerülniük: az új Piedone nem akarja másolni, megismételni, vagy meglovagolni a filmszéria epizódjait, sőt, tulajdonképpen ordít róla, hogy a forgatókönyve már akkor készen lehetett úgy kilencven százalékban, mielőtt még kitalálták volna, hogy ez bizony egy XXI. századi Piedone reinkarnáció lesz. Amit azonban magukra vettek az előzményből, az mind elegáns és logikus kapcsolódási pont. A főhős egy utcagyerek, akit Rizzo felügyelő mentett meg a lezülléstől, majd rendőrként a tanítványa lett. Nagydarab, szakállas fickó, aki a mestere tiszteletére pankrátorként a Flatfoot, azaz Piedone nevet viseli, természetében azonban a Bud Spencer-karakter szöges ellentéte. A termetéből fakadó tekintélye ugyan neki is megvan, de sok esetben inkább elszabadult hajóágyúként viselkedik a nehéz helyzetekben, lobbanékonyságát nem tudja kontrollálni, pofonokat sem sűrűn oszt, de mesterien viszi földre a rosszfiúkat. Módszerei nyilván rímelnek a jó öreg Piedone stílusára, de ez nem is lehetne máshogy.
Mindezen túl azonban a széria nem vígjáték, avagy megvannak ugyan a megmosolyogtató pillanatai, de sokkal inkább bűnügyi krimi, drámai és akciófilmes felhangokkal. Ilyen téren talán jobban hasonlít a kortárs angol szériákra, mint a hetvenes évek európai bűnügyi mozijaira, sőt, tematikailag nekem még az Alain Delon főszereplésével készült Fabio Montale is eszembe jutott nagyon nyilvánvaló párhuzamként és potenciális hatásként. A miliő és a stílus rendkívül érdekes, jól összeillő ellentétek jellemzik. Feltűnnek a színen migránsok, egy epizódban egy családja által elítélt leszbikus tini, és hát ők az esetek többségében a ma elvárható módon áldozatok, eredendően pozitív karakterek, de ebben itt nem érződik álnaivitás vagy képmutatás, főleg nem propagandista felhang. Viszont a főhősök rendszeresen isznak és dohányoznak, ami egyáltalán nem annyira magától értetődő a kortárs filmekben. Meghatározó jelentősége van a kütyüknek, de ezekben igazán csak a ránézésre vastagon 50-pluszos Valentina mélyül el, a többiek mintha kimaradtak volna a közösségi médiás boomból, ami nekem határozottan tetszik. A központi karakterek közül egyedül Noviello kérdéses – nem túl valószerű figura, kicsit mintha Caputo figurájának újjáéledése akarna lenni kevesebb komikus éllel, de mindenki más élettel teli és szerethető jellem. Salvatore Esposito kétségkívül jó választás a főszerepre, egész karakterében legalább annyira hasonlít a régi Piedonére, amennyire különbözik tőle, egy pillanatig sem jutna eszembe felkérdezni a színészválasztást.
Vannak azonban kérdéses motívumok. A történet összességében tetszik – láttuk már millió más filmben és sorozatban, de itt sem vérzik el. Az egész évadon átívelő központi konfliktus nagyon jó, hiába egyszerű, az epizódok saját feladványai pedig stabilan állnak a lábukon, a második rész tetszett ilyen téren a legjobban. Az egy-egy különálló részhez készült forgatókönyvek nagyjából rendben vannak, ügyesen osztják el a műsoridőt a cselekményszálak között, bár a rejtélyek megfejtése néha mintha túl könnyen menne a sokszor nem is annyira nyilvánvaló felfedezések után – talán az olasz nevek és az elfuserált szinkron miatt, de egyáltalán nem könnyű követni az okfejtéseket! A nagy konfliktus nagy fordulata sajnos a harmadik rész körül már megsejthető, illetve az elvarratlanság alapján várhatjuk a második évadot – és hát a mai világban maximum csak reménykedhetünk benne, hogy lesz ilyen.
Na és hát a szinkron: ez egyenesen borzalmas! Semmiféle lélek és művészi ambíció nincs a magyarítás mögött, avagy maximum csak a színészek részéről, akik próbálkoznak, de szinte semennyire sem tudják érzékeltetni, hogy amúgy olasz embereket látunk és hallunk.

Egyáltalán nem tökéletes, viszont tetszett. Nagyon jól elvoltam vele, szerettem a hangulatát, a stílusát, és egy idő után eszembe sem jutott már, hogy amúgy itt valami Piedone-vonatkozású dolgot látok. Szó sincs arról, hogy a nosztalgia adná el a cuccost, a Piedone, a nápolyi zsaru saját lábakon áll, és emiatt bárkinek merném ajánlani, aki egyébként is szeret például kortárs angol zsaru-sorozatokat nézni. Ezért hetes.