Peacemaker (1997) 67% 60★

Egyike ez a mozi a „végtelenszer elkezdett, sosem befejezett” nézéseimnek, de végre a végére érve azt kell mondanom, nincs szégyellni valója – ha mégis, az maximum csak kortüneti sajátosságokból származhat, bár ezek ellenpontozása végett rengeteg váratlan és meglepő pozitívumot tud felmutatni. Rögtön ott van ezek között a felismerés, miszerint George Clooney a kilencvenes évek közepén tökéletes James Bond lehetett volna, és mint ilyen, talán még adekvátabb választásnak is tűnhet a legelőször Connery által képviselt eredeti Bond-ideál visszaállításához.

Clooney mindenesetre sosem lett Bond, de a Peacemakerben jól megmutatta, hogyan csinálná, legalábbis ami az akciót és a lehetetlen helyzetek megoldását illeti. A film a hidegháború utáni zavarodottságban, az apró tűzfészkekben és káoszban felfedezhető veszélyforrásokra építi konfliktusát – alig néhány évvel 911 előtt nem tapogatózik rossz helyen, de mai szemmel nézve már nagyon érdekes, hogy a szórakoztatóipar milyen jól felismerte Amerika kilencvenes évek végi kitettségét a távolból érkező terrornak, de túlbecsülte a Szovjetunió összeomlásából származó esetleges kockázatokat. Sőt, bár a film dramaturgia terén nem lépi át a megszokott „amerikai hős megmenti az ovisokat, New Yorkot és a nőt” hatásmechanizmust, de képes valamiféle betekintést engedni a túloldalra, azoknak a megkeseredett embereknek a világába és nyomorába, akiket az amerikai demokrácia-import tett tönkre.
Mindezen túl az egyértelmű filmélmény egy korrekt akciómozit takar thrilleres jegyekkel felvértezve, nagyon minimális konspirációval. A technikai kivitelezés igazából tökéletesnek hat, a filmesek ügyeltek, hogy ne vállalják magukat túl akár látványos trükkfelvételek, akár akciójelenetek terén. A műsoridő kétségkívül hosszú, viszont az elmesélt történet kitölti ezt az időt. Különösen örömteli látni, hogy Kidman és Clooney kettősét nem hajszolják bele valamiféle románcba, illetve hogy a két karakter kimondottan jól kiegészíti egymást a különböző szituációkban.

A kilencvenes évekbeli, egyébként egyáltalán nem rossz felhozatalban ez egy teljesen korrekt, jól muzsikáló alkotás, plusz nem egy kortársával szemben egyáltalán nem öregszik csúnyán…

Fogalmam nincs, miről szól, jó-e, vagy mi ez a film.
Csak azt tudom, hogy egy karácsony után unokatestvéremmel mindenáron moziba akartunk menni és ezt adták az azóta kínai kacatbolttá avanzsált kisvárosi moziban, rajtam pedig a kék-fehér csíkos kötött pulcsim volt egy felnőttesnek ható bizsu fülbevalóval, amiket karácsonyra kaptam és irtó menőnek éreztem tőle magam.

Tipikus amerikai film. A hős amerikaiak megakadályozzák a borzalmas nukleáris támadást. Amikor George Clooney még Ross doki volt. És amikor Nicole Kidmannek még több volt a természetes az arcában…
Ami külön tetszett, hogy a „bimbózó románc”, ami a leírásban említve van, még véletlenül sem jelenik meg a filmben, csak az utolsó jelenetben. A mostani filmekben a főhős és főhősnő már a film közepén lefeküdt volna egymással… úgyhogy ez nagyon tetszett.
És bevallom, én ezt a filmet főleg azért néztem meg, mert Pozsonyban forgatták: az üldözős jelenetet az Óvárosban (Kapitulská, Michalská, Ventúrska, Hviezdoslav tér – a lövöldözős jelenet), ahol még véletlenül sincs autós forgalom :D; a jelenetet, amelyikben az orosz (?) diplomatát (?) lekötözik és kilopják a szánítógépes adatbázist, a Prímás palotában; a templomos jelenetet, ahol meghal a szerb és próbálják hatástalanítani a bombát, a Szent Márton-dómban.

Kicsit hagyományos, de jó akciófilm, ahol ellopnak egy atombombát, Ross doki Nicole Kidman társaságában meg utánaered. Itt autó meg ember viszi a bombát, persze sejthető a film vége, de annyira kicsit más, hogy itt a főhős nem hódítja meg a főhősnőt, csak egy sört isznak meg amit mi nem látunk már.