Óz, a csodák csodája (1939) 82% 292★

Tetszett a film, aranyos volt, és szerethető, néhol egész vicces. A szereplők jók voltak, a zenék is tetszettek, hangulatos volt, és az alapsztori is zseniális volt. Judy Garland és a többi színész nagyon oda tette magát. Csak a Nyugati boszorkányt utáltam, főleg a rikácsolós hangjától frászt kaptam, annyira idegesítő volt… spoiler De egyébként a film tetszett, szórakoztató volt, bírtam a kis Totót, és a Bádogembert, a Madárijesztőt, és az Oroszlánt, ja és Dorothy-t. Jók voltak, és a kis pöttömök is irtó viccesek és cukik voltak. :-D

Lehet, láttam már régen csak nem emlékszem, de most sikerült megnézni. Nos, első benyomásom az volt hogy (bár, egyáltalán nem voltak elvárásaim, látván milyen régi..) ez a kiscsaj nagyon idegesítő. Végig semmi érzelmet nem mutat, csak riadt és "nem tudom hol vagyok” fejet vág… Aztán megtudtam hogy lényegében kvázi végig drogozva volt, így nem is csodálkozom a kitágult pupillák miatt.
Maga a felépítés tetszett hogy a jelen fekete fehér az álomvilág színes. Sokszor nem fogom újra nézni de nem volt rossz.

A Wicked miatt érett már az újrázás, mert szerintem gyerekkoromban láttam utoljára, illetve színdarab formában is úgy 5 évesen volt hozzá szerencsém a Vígszínházban. (Meg is van még róla a kemény 250 forintos jegyem.)
Jól is tettem, mert a történet részletei már csupán homályosan derengtek. Durva belegondolni, hogy ez még a II. világháború előtt készült, s már lassan 100 éves lesz, de a korához képest egész szépen öregszik, hisz még mindig nézhetőnek tartom így 30+ éves fejjel is. Elbűvölően színes, csupa szív világ és kreativitás jellemzi, plusz a dalok örök klasszikusok, nem beszélve a pótolhatatlan Judy Garland-ről, illetve Margaret Hamilton ikonikus kacajáról. Az persze tény, hogy ami akkoriban úttörőnek számított a filmvásznon, azt ma már egy „átlagosnak mondható” színdarab is képes bármikor reprodukálni, hisz ilyen jelmezeket, díszleteket, illetve vizuális effekteket, már élőben sem probléma a színpadra varázsolni.
A történet amúgy miről is szólt? Ne szökj el otthonról, mert egy kósza ablak úgy tarkón vág, hogy egy black friday jellegű LSD trip-ben találod magad, ahol mindenféle fura alak (Köztük az ivartalanított, enyhén Mel Brooks-ra emlékeztető Mufasa, egy vigaszdíjat nyert Cyberman cosplayer, akit az USA már rég lerohant volna, annyi olajat zabált az út során, a Batman ellenfél szerepét megunt Madárijesztő, plusz egy nő, kinek nem csupán a színén tükröződik a mosdatlansága, de már a spoiler? WTF?! Utóbbit biztos a Blaháról fújta oda a 4-es, 6-os villamos menetszele. A seprűjéből ítélve akár közteres is lehetett.) kezd el zaklatni, mert elvitted az utolsó akciós cipőt? Fura. A szinkrontól viszont helyenként a falat kapartam. Fonetikusan KANzasz?! Totó, az a KAN, kedves Dorothy, hisz Kansas énekelhetné, hogy ♪ I'm Just Ken ♪, de mindegy is, mert amúgy a kutyus az egész sztori MVP-je, ahogy konkrétan egy imádnivaló kis cukorborsó kb. minden képkockán.
Rövidre zárva a teljesen fölösleges kis értékelőm, hisz nem nagyon akad már, kinek ezt ajánlani kellene: A mai napig kötelező klasszikus kicsiknek és nagyoknak egyaránt, hisz egy történelmi mérföldkő a filmművészetben.

Kislány voltam még, amikor először láttam. Anyával hoztuk ki a videótékából (jó rég volt már), és útközben hazafelé, mesélt nekem erről az erős, bátor lányról, Judyról, aki a főszereplő Dorothyt játszotta. Rögtön kíváncsi lettem, és lelkesen vártam a filmet. Azóta persze többször is újranéztem, és még mindig ugyanannyira kedves és bájos, mint első látásra. Bár a majmos jeleneteknél gyerekként féltem és mindig megijedtem, ha megjelent a színen a gonosz Nyugati Boszorkány, de egy olyan piros cipellőre még mindig vágyom. Klasszikus ez a film, ami mindazokhoz szól, akik „szívükben fiatalok”.

Gyerekként egyszerűen imádtam, rengetegszer láttam, a dalokat is kívülről tudtam (annak ellenére, hogy akkor még nem is beszéltem angolul, és hát, azok angolul voltak). Azt hiszem, talán az oroszlán volt a kedvencem, és mindig imádtam, hogy a valóságban is ott van a fantázia, ott vannak ugyanazok az alakok, csak meg kell őket találni. Színjátszócsoportban meg egyszer játszottam is gonosz nyugati boszorkányt.
Mondjuk amióta a fejemben van a Stargate verzió, azóta ezt a mesét sem tudom igazán komolyan venni :D

Gyerekkoromban több karácsonykor is adta a televízió, én pedig minden alkalommal lelkesen néztem meg. Aztán sokáig nem láttam, és kb. 6-8 éve fedeztem fel magamnak újra és újítottam egy újabb filmes hagyományt, miszerint minden karácsonykor, hol szenteste, hol az első napon, de mindig megnézem Óz és a kis csapat történetét.
Az idő nem koptatta meg, a szív nem felejtette el ezt a mesét. Örökzöld!

Kiskoromban az egyik kedvenc mesém volt, a filmet azonban (pár elkapott jeleneten túl), még egyszer sem láttam, elejétől a végéig.
A kedvenc szereplőm most is a Madárijesztő volt :3
Egyébként van egy olyan sanda gyanúm, hogy még George Lucas is vett innen ihletet.
Dorothy: Ha nincs agyad, akkor hogy tudsz beszélni?
Qui-Gon Jinn: Attól, mert valaki tud beszélni, még nem lesz okos!
Aranyos film egyébként, mégis, a forgatás hátterét ismerve, kissé szomorkásan néztem. Szegény Judy Garland olyan gondtalannak és vidámnak tűnt, mintha csupa móka és kacagás lett volna számára a film elkészítése, holott a valóság ettől nem is állhatna távolabb (és az élete később sem lett sokkal boldogabb) … Még szomorúbb belegondolni abba, hogy ez az aranyos kislány – inkább nagylány –, aki olyan csodaszépen énekelte a Somewhere Over the Rainbow-t, alig harminc évvel később már valóban innen lesz a szivárványon – de, remélhetőleg, ott már tényleg nem érte semmi rossz.

Follow the Yellow Brick Road! Tatatata-tatatááá…
Már csak az érdekelne, hogy vajon hová vezet a piros köves út.

Másodjára láttam ezt a filmet. Elsőnek óvodásként láttam, de már akkor sem tetszett ez a történet, ahol kb. 5 percenként kornyikálnak, és közben alig történik valami.
Most sem igazán tudtam értékelni a „kanzaszi" lány kalandjait, de voltak pillanatok, amiket most, felnőtt fejjel egész másként értelmezek, mint gyerekként.

Úgy látom mostanában a régi kedvenceim kerülnek elő, mert ezt is imádtam. Bár gyerekként sose értettem, miért kell az elejének fekete-fehérnek lennie.
Még mindig nagyon aranyos, és a mondanivalóját tulajdonképpen most is igaznak érzem. Mondjuk Glinda szereplésétől nem estem hanyatt, és mintha gyerekként a szárnyas majmok is ijesztőbbek lettek volna, de a Gonosz nyugati boszorkány most is meggyőzött :D. A kedvencem mondjuk továbbra is a Madárijesztő lesz, az tuti :).