Öt könnyű darab (1970) 68% 21★

Bolyongó lélek a késő-hatvanas, kora-hetvenes évek Amerikájában – osztályöntudatlansággal, elidegenedéssel, a szerelem utáni vágyakozással és a szerelem görcsös eltaszításával nyakon öntve. A XIX. századi spleenes orosz dandyktől Szerb Antal hősein át a Nyúlcipőig számtalanszor látott tematika, melyet igenis érdemes újra és újra elmesélni, hisz mindig lesz befogadó közönsége – azok, akik épp ilyen érzelmi helyzetben érzik magukat, meg azok, akik valaha érezték magukat ilyen érzelmi helyzetben.

És érzi is a tapasztalt néző, hogy van az egészben egy kis biztonsági játékos felhang: ismerjük a sztorit, láttuk már ezeket a figurákat, főleg tudjuk, mennyire jó az ifjú Jack Nicholson az efféle elszállt szerepekben. És hát maga az Öt könnyű darab is pontosan olyan filmként, ahogy a fenti bemondás alapján azt elképzelnénk.
Ahol hibádzik a képlet, az egyrészt az egymástól idegen társadalmi szférák összekapcsolása: Robert vándorló lélek, sehol sincs igazán otthon, igazi otthona elől menekül, fél tőle, feszélyezi, sőt, viszolyogtatja egy-egy vele járó formaság. Ám ezt az otthont úgy akarják számunkra a klasszikus zene fellegvárának beállítani, hogy a benne felcsendülő zenében nincs éppen sok köszönet – ami azt illeti, általában véve a film során felcsendülő zongorazenében sosincs túl sok köszönet. Lehet ez konceptuális elgondolás is*, de egyáltalán nem elevenedik meg a néző számára az a mennyei szféra, ahonnan Robert akár saját korlátainak ismerete, akár félelmei, akár lázadása okán kivonul. A másik oldalon a Rayette által képviselt white trash világ is bántóan egyszerű: a néző sajnálja ezt az együgyű nőt, főleg amikor Robert megalázza és gátlástalanul noszogatja-rángatja akár szellemileg, akár fizikailag, de belátja, hogy nem is tehetne vele igazán mást. A harmadik eltúlzott véglet a két őrült hippi nő figurája, akiknek a képében az alkotók mintegy reflektorfényt fordítanak az 1970-re már tényleg kifulladt hippimozgalmakra: ekkor azért már látni jól, hogy a hippiség elfáradt, a hajba tűzött virágok ideálképét bemocskolta Sharon Tate kiontott vére.
Ami cserébe igencsak csábító, az a színészi munka, noha Nicholson agya néha látványosan eldurran, és ilyenkor végképp elbizonytalanodunk, mi is munkál pontosan ebben a karakterben… Lois Smith-t viszont imádtam, a karaktere egy az egyben egy női Glenn Gould akar lenni, csak hát az ő kezei közül sem jön ki egyetlen igazán szép zongorahang.

Tetszett, noha úgy érzem, lett volna ebben a filmben még több patron, még több lehetőség – viszont a lezárása kétségkívül katartikus. Csendesen és belenyugvón, de katartikus.

*Ha konceptuális, akkor a Nicholson által játszott prelűd és az arra adott reakcióból kipattanó vita tényleg remekül megragadja a klasszikus zene egyik örökké tabusított belső kételyét, miszerint helyesen méri-e fel a közönség egy érzelmes zenedarab előadása mögött munkálkodó művész valódi önkifejezésének és teljesítményének jellegét és mértékét. El lehet játszani könnyfakasztó zenéket mögöttes érzelmek nélkül? Naná. Korlátoltság emiatt az előadó gyönyörű lelkét dicsérni és magasztalni? Könnyen lehet…