Örökké (2016) 71% 7★

Nagy várakozással néztem a filmet, mert Tran Anh Hung eddig látott filmjei – különösen A zöld papaya illata , de a Norvég erdő is – nagyon megfogtak.
Sajnos nagyot csalatkoztam.

Ez a film tulajdonképpen egy nagy családi fényképalbum.
Ám ebben az albumban csak két dolog szerepel:
Egy éteri szépségű világ, ami leginkább a mennyeknek országára hasonlít. Minden kép, minden apró részlet (a ruhák, az enteriőr, a virágcsokrok, a fények) egy álombeli tökéletes provanszi nagypolgári életet mutatnak.
Ami ezt a hipnotikus, szinte ópiumos szépségben való fuldoklást próbálja ellenpontozni, az a család halálesetei. A sok gyerekből sok meghal (akkor még nagy volt a gyermekhalandóság), de a háború és más egyéb életbeli problémák is előidézik az idő előtti halált, amely leginkább végzetszerű elszenvedésként van jelen.

Nincs a filmben semmilyen konfliktus megmutatva, feltárva, történetszálként kezelve.
Tényleg olyan az egész, mintha egy családi bibliát olvasnánk. Rövid – narrátor által elhangzó – mondatok egyes tényekről. Nincs kibontva semmi.
Ülünk és nézzük ezt a fantasztikus képi orgiát – tényleg olyan szép, mintha egy hittérítő füzet művészi megfilmesítését látnánk –, áhítjuk ezt a földi mennyországot, majd megcsömörlünk tőle.

El nem tudom képzelni, hogy mégis mit akart ezzel a filmjével kifejezni, elmondani a rendező.
Mert ez így konkrét hazugság, az élet nem mennyország, nem attól szép és gyönyörű.
Valahogy ez az európai kiruccanás nem volt szerintem túl sikeres számára. Már a Norvég erdőben is azt éreztem, hogy az már nem annyira az ő világa (ott is kimozdult már Vietnamból), de itt már biztosan látom, hogy ez meg végképp nem az övé.
Valamit elveszített – leginkább a gyökereit – , amit újra meg kéne találnia, mert iszonyú nagy zseni, de most leginkább elveszettnek tűnik a számomra.

A filmet annak ajánlom, aki imádja a 100-130 évvel ezelőtti békebeli, szecessziós jellegű nagypolgári francia miliőt, Renoir-t, a fényeket, a zsongító, éteri szépséget.
Valamelyest persze – és nem is kicsit – én is a szépség rabja vagyok, de az ő szépségkultusza nekem valahol már szinte beteges.
A halállal pedig nem egészen így kéne foglalkozni, mint valami elkerülhetetlen végzettel, ami nélkül egyébként a Föld egy paradicsom lenne.

Szóval ez most nem jött össze. Reméljük legközelebb jobb lesz! :-)

Csinálhatnék egy filmet a saját családom elmúlt száz évéről, jóképű színészekkel (engem játszhatna pl. Harrison Ford), gyönyörű színésznőkkel, jólfésült patyolat gyerekekkel.
A romantikus részeknél (azaz folyamatosan) nagyívű zongorameneteket klimpíroznék, mindig sütne a nap, mélyzöld lenne a fű.
Viszont mi értelme lenne, ha a család irgalmatlanul karótnyelt és mosolytalan, ha {ááásítás…} semmi, de semmi érdekes nincs a sztoriban?