Ördöggerinc (2001) 74% 80★

Varázslatos élmény, a varázslat szó legnemesebb értelmében.
Éppen csak egy hajszálnyi, nehezen definiálható plusz hiányzott hozzá, hogy száz százalékosan teljesítsen, de így is azok között a filmek között fogom számon tartani, amik mély, maradandó hatást tettek rám. Még most is… ha rá gondolok, olyan, mintha egy élénk, hívogató álomba merülnék.

Ez volt a harmadik utazásom del Toro különleges világába, és biztosan szeretnék további élményekkel is gazdagodni, legutóbb Tim Burton munkássága szippantott be ennyire. Nagyon tetszett, hogy mind a misztikum, mind a cselekmény nagyon sötét, mégis annyira gyönyörű és érzékeny, nem az elcsépelt módon, ami kiüresedetté tette ezeket a szavakat, hanem… elevenbe hasítóan, lélegzőn. Hogyha nem olvastam volna interjúkban, hogy a rendező a A Faun labirintusa (2006) kis testvérének tekinti az Ördöggerincet, mindkét film ismeretében akkor is erre a következtetésre jutottam volna. Remekül rezeg együtt a két alkotás, kiegészítik egymást, megadják a két hasonló, mégsem egymás akár csak részleges kópiájának is tekinthető szemszögét ugyanannak a rémségnek. Férfi sors és női sors egy embertelen időszakban. Ráadásul bármennyire is szeretik az emberek leértékelni ezt a filmet, érződik az Ördöggerincen, hogy nem blockbusternek készítették, hanem az ötlet iránti törődésből, szeretetből fakadóan, és ez abszolút örvendetes eredményeket vont magával.

Ez nem az a véres, kaszabolós, jumspcare-ekkel teletömött, ha úgy tetszik, „felszínes” horror, ahol van egy szörny, aki néha felbukkan, néha gyilkolászik, a néző meg üvölthet a popcornt hajigálva.

Nem ennyire egyszerű, és nem ennyire könnyen aktiválható ingereket akar kiváltani, hanem valami mélyebb és sérülékenyebb megmozgatására törekszik, amit nem igazán szereti az ember, ha megpiszkálnak. Előbb fognak a könnyen patakozni, mint a sikolyok zengeni, és ez épp így van jól. Az Ördöggerinc inkább lélektani jellegű, művészibb, valamilyen szinten még traumatizáló is, hogyha valaki teljesen átszellemül, és miután egy minőségi horror minőségi dráma is egyben, ezen a fronton is kiemelkedő. A karakterek között olyan kapcsolati krízisek, dinamika jelennek meg, amelyek sikeresen megállnák a helyüket színházban is, és pszichológiailag akár órákig elemezhetőek lennének, mert nem a fekete-fehér meseerkölcs szabályaihoz akarja hajlítani a szereplőket a történet, aminek a szemüvegén át a néző kimondatlanul elvárja, hogy a jó legyen egy nem e világian, idealizáltan tökéletes lény, és pusztán ezért a jóságért nyerje el méltó jutalmát. Nem jön minden rendbe még csak időszakosan se, pláne nem hullik alanyi jogon a karakterek ölébe, keményen meg kell küzdeniük, fizetniük minden centiméternyi előrehaladásért, és így is egy kilátástalan szélmalomharcot vívnak, aminek a végén nincs napfény és szivárvány; csak a bizonytalanság, hogy honnan ütnek következőleg. Mind az árvaházat vezető felnőttek, mind a gyerekek egy náluk sokkal nagyobb gépezettel próbálják felvenni a harcot házon kívül, és házon belül is. Nem a dicsőségért és más magasabb eszmékért, hanem a puszta túlélésért. Lerántja a film a háborúról azt a könnyen emészthető mázat, miszerint egy ember halála tragédia, millióké már statisztika, miszerint a csatamezőn és a tervezőasztalnál zajlik a lényeg, a nagy események jelzik a helyzet súlyát, amiket végül az iskolákban is tanítanak. A helyzet súlyát pont azok jelzik, akikről pár év múlva a kutya sem beszél, mert „járulékos veszteségek”. Akiknek a harc hónapjaira, éveire megelevenedik a földi pokol, és a többi ember között is kiszolgáltatottak a társadalmi rendszer miatt; gyerekek, öregek, nők, fogyatékkal élők.

A fentebbiekből fakadóan, aki nyitott szemmel, nyitott füllel követi a filmet, nem mondhatja, hogy nincs benne feszültség, pusztán azért, mert az árvaház kísértetéről, Santiról a film elején kiderül, hogy nem ő fogja terrorizálni a fiúkat. Sőt, segíteni akar megelőzni valamit, ami mindenkit az ő sorsára juttathat. Pusztán nem az a kényelmes és látványos feszültség kíséri a játékidőt, amit az elvárások diktálnak; merthogy az egy abszolút kényelmes állapot, hogy az ijesztően kinéző, természetfeletti lény, az „ismeretlen” az eredendően gonosz, és az emberek, akik ismerősek és hozzánk hasonlóak, köztünk élnek, a jók. Valamilyen szinten talán azért szeretik az emberek inkább befeketítve látni a szellemeket, mert emlékeztetők, a fájdalom és a veszteség lenyomatai, amik megnehezítik, megakadályozzák, hogy az élet menjen, mintha mi sem történt volna. Az ellenségkép kreálása meg egy jó védekezési mód arra, hogy ne kelljen ezzel szembesülni. Nagyon-nagyon örültem, amiért del Toro letért a klasszikus útvonalról, és osztotta azt a megközelítését a kísértet-témának, hogy a szellemek, a halottak nem rosszak vagy ijesztőek, akik tönkre akarják tenni az élők életét, hanem az egykori szeretteink, akiknek egy része felül tudott emelkedni a halálon, fenn tudott maradni. Tehát, bár a halál szomorú nyomott hagyott rajtuk, és örökké ott lebeg a fejük felett, nem változtatja meg őket lényegében. Ezt az értelmezést mindig is csodálatosnak és megindítónak találtam, de az elfogultságomtól függetlenül is ügyesen kibontott szimbolizmussal vonták be a történetbe a holtakat, egy egyedi és emlékezetes, mágikus realizmust festve a kockákra. De nem mehetek el szó nélkül a vizuális effektek mellett sem, abszolút újító és földöntúli, szép CGI-t produkáltak, a kísértetek úgy néznek, ki mint a halálukkor, ezzel is jelezve, hogy belefagytak egy pillanatba, hogy nem változnak. A Santi fejéből az örökkévalóságig szivárgó, lebegő vércsík és a fiú végtelen szomorúsága egytől-egyig plusz súllyal ruházták fel látottakat.

Végig izgultam, hogy valamilyen rémes katasztrófába fognak torkollani a látottak, fokozatosan összehullott a fiúk körül a már kiindulási fázisban is meggyötört világ, és kvázi minden körülmény ellenük dolgozott, egyre közelebb sodorta őket a soraikban bujkáló szörnyeteghez. A fasiszta nézeteket valló, mindenre elszánt, könyörtelen gondok hamar kivívja magának a néző utálatát; nem az a fajta, aki egy velejéig romlott szemét, de kedveli a néző, hanem szimplán keresztbe tett ujjakkal várja a vesztét. Ugyanakkor a legérdekesebb karakterek egyike, és a finálé közeledtével egyre inkább elborul, egyre jobban kiesik a megtévesztő szerepéből. Visszaköszön benne a rendezőnek az a bevett motívuma, hogy karizmatikus, jó megjelenésű bőrbe bújtatja a romlottságot, Jacinto esetében itt van egy fiatal férfi, akit hezitálás nélkül a védelmébe venne a közvélemény, ha sérülne a jó híre, aki megcsinálhatná a maga szerencséjét az előnyös tulajdonságait felhasználva. De ezek alatt csupa sérülés rejlik, amiket visszataszító dolgokká torzított az idő. Különösen tetszett, hogy egykor ő is az árvaház lakója volt, ezzel elvetve az eredendő gonosz fogalmát; ugyanúgy lehetett volna belőle az, mint az egymásban szövetségest, támaszt találó gyerekekből, és a gyerekekből is válhatott volna az, mint ő belőle, hogyha valamelyik félnél reakcióváltozás lép fel. Azonban Jacintón felülkerekedett az elhagyatottságérzete és a szeretetéhsége felett érzett frusztrációja, míg nem egy indulatait gyengébbeken levezető, egyre könnyebben gyilkoló mocsokká vált, aki a jelzésértékű pillanatoknál többször is úgy dönthetett volna, hogy visszafordul, de helyette csak egyre messzebbre ment. Ez összességében jól szemlélteti, hogy valakinek minél kevesebb a gátlása, annál jobban megy neki a túlélés, az alkalmazkodás, és a már annyiszor említett meseerkölcs szabályaival ellentétben pont a hasonló alakok válnak sikeressé az extrém helyzetekben.

Egy óriási, fantasztikus jelenet volt, amikor a gyerekek elhatározták, hogy meghúzzák a határt, és megkíséreltek szembeszegülni vele, ezzel az Ördöggerinc elhintette a reményt, hogy fel lehet venni az ilyen alakokkal a versenyt, és fel is kell venni, mert az élet túl értékes hozzá, hogy csak úgy valaki szervezkedésének a járulékos vesztességé változzon, hogy a passzivitásnál akkor is jobb a közbelépés, hogyha előre beláthatatlan a végkimenetele. Intenzív, nyers és keserédes, amennyire mágikus, legalább annyira a talajon is tart az utolsó percig, számtalan gondolkodni valót hátrahagyva. Egyszer mindenkinek érdemes látnia, és sokkal-sokkal több hasonló filmre lenne szükség.

Érdekes film volt (A Faun labirintusa valamiért jobban megfogott). Tetszett a zene és a történet is, különleges volt a hangulata.