Onibaba (1964) 77% 46★

Igazán érdekes ez az alkotás; mikor néztem sokkal inkább a cselekmény misztikus (és valahol nagyon mély és ősi, történelem előtti) jellege ölelt körbe, s kevésbé a (lélektani) horror oldala.
Viszont mikor napokkal később eszembe jutottak jelenetek és a kísérteties helyszín, egészen megborzongtam. Brrr. Késleltetett bomba ez a film!
Olvassátok el @Lali értékelését, nagyszerűen összefoglalta a filmmel kapcsolatos gondolatokat.

Most láttam először e régről híres filmet, és mindjárt meg is néztem mégegyszer, mert annyira mély és sokrétű, hogy egy nézésre kissé elvesztem benne.
Nagyon nagy munka lenne erről most egy részletes (és spoilermentes) elemzést írni – bár biztosan megérné, mert kincsesház ez a film.
Az egyszer taláni, majdani elemzésig leginkább a Wikipédiát tudom ajánlani – ami viszont teljesen spoileres, tehát csak a film megnézése után javasolt az olvasása:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Onibaba

Nagyon szeretem az ilyen mélységű és sűrűségű filmeket. Sokban emlékeztet Pasolini Oidipusz király-ára. Mindkettőben a történelem előtti embert láthatjuk, és fölismerhetjük, hogy az ember lényege végül is örökre történelem előtti marad.
A japán kultúra – legalábbis szerintem – különösen alkalmas a történelem előttiség ábrázolására – bár lehet, hogy ők ezt másképp látják.

A film szerkezete szinte bartóki professzionalitású; elemzés nélkül is látható, érezhető, hogy a tökéletes kompozíció mögött valamiféle magasabb rendű szerkezet található.
Mindazonáltal nem kell elemezni ahhoz, hogy hasson, sőt, hogy zsigerig hasson ránk.
Valahol egészen az ősi idők félállati-félemberi mágiájához vezet el minket ez a lélekutazás és léleknyúzás.
Általában is, ahogy hatolunk beljebb és egyre beljebb az emberi lélekbe, úgy merülünk mélyebbre és egyre mélyebbre a történelem bugyraiban.
Csak a felszínünk modern. Ott a mélyben a történelem előtti idők embere él bennünk, 10 000 éve változatlan alakban.

Elemi erejű film.
Utólag nem csodálkoznék, ha több rendező a filmet annak idején látva felhagyott volna egy ideig a rendezéssel.

Kis költségvetésű, néhány szereplős, fekete-fehér film. Ennyi is elég – néhányaknak és olykor.
Szerintem kötelező darab.

A film nagyon jól indul, jól bemutatja, hogy a háború tépázta Japánban az emberek hova süllyednek a túlélésért.
A két főszereplő nő, egy anya és a menye jó párosítás, nem riadnak vissza még a gyilkolástól sem, hogy a hullák felszerelését eladva ételhez jussanak. A holttesteket egy relytéjes gödörbe rejtik el, aminek sajnos túl sok funkcióját nem láttam.
A hangulata nagyon jó, ebben segít a felvétel is, jól kihasználták a költségvetés nyújtotta lehetőségeket.
Aztán megjelenik Hachi és innentől számomra üresjáratba ment át a film. A fiatal nő éjjelente átlopakodik a férfihoz, hogy szükségeit kielégítse. Számomra ez nem volt mondanivaló, hacsak az nem, hogy a szereplők állati szintre süllyednek.
A végén ugyan kaptam egy kis élményt, de nekem ez a film túl művészies és polgárpukkasztó volt spoiler.

Még teszek vele egy próbát később, hátha mást fog nyújtani, bár bevallom, hogy ez a fajta művészfilm nem az én világom.

Nálam ez a film erős hetes, gyenge nyolcas.

Nem tudom értékelni. Érdekes volt és borzongató, sokat megmutatott abból, meddig le tud aljasodni az ember, ha szükséghelyzetben van. De a vége… Mi a franc volt az a végén?