Odds Against Tomorrow (1959) 77% 3★

A film bár a film noir kihalása után egy évvel jött ki és nem is annak van feltüntetve,a műfaj egyes jellemzőit tartalmazza:A kilátástalanság, a féldokumentarista stílus,fény-árnyék viszonyok… A sztori alapfelállása nagyon emlékeztet Phil Karlson Egymillió dolláros zsákmány c. film noirjára.Egy volt zsaru merész bankrablást tervez, és bűntársait a bajba jutott bűnözők közül választja ki.Nevezetesen egy exfegyenc háborús veteránt és egy fekete Jazz zenészt.Három olyan férfi verődik össze a meló sikerre viteléhez,akik a való életben nehezen jönnének ki egymással.Ez a szitu jól megágyaz a karakterek közti személyes ellentéteknek (rasszizmus,bizalmatlanság) illetve az akció bonyodalmainak is,ami a másfél órás filmből mindössze negyed óra viszont rendkívül feszült és precízen végrehajtott.Az azt megelőző játékidő pedig egzisztenciális drámaként jól funkcionál.Ergo bemutatja a karakterek hátterét,magánéleti kapcsolataikat és hogy melyiküket mi sarkallta a rablásban való részvételre.Külön tetszett a fináléban a spoilerszimbolizálta és a rasszizmusnak adott fricska ,mikor a spoiler Ez utóbbi kettő miatt nálam+1 így 8/10

Régóta vágytam erre a filmre, leginkább John Lewis zenéje miatt. A filmhez gyártott kompozíciói eleve, de ezek saját zenekarával, a Modern Jazz Quartettel előadott interpretációi végképp az elmúlt évek legizgalmasabb hallgatnivalói között voltak nálam, de a csatasorba állított színészek sora is egyre csábosabb volt – legfőképp Robert Ryané, akiről egyre többször bizonyosodik mostanában be, hogy jóval több van benne gyermekkorunk jól ismert és tipikus „vadnyugati vén cowboy” és „amerikai sablontábornok” karakterénél…

Az Odds Against Tomorrow meglepően, még film noir mivoltához képest is sötét, baljós tónusú darab, mely a gengszterromantikát ötvözi az urbanizált városi amerikaiak ötvenes évekbeli problémáival. Van félrecsúszott férfi sors, anyagi függés nőktől, ebből fakadóan hálátlan és igazságtalan párkapcsolatok, adóssághalmok, rasszizmus, kilátástalanság – érezzük, előállhatnak azok az élethelyzetek, amik akár arra nem predesztinált embereket is bűnözővé tudnak tenni, az pedig klasszikus fordulata a korszak filmjeinek, hogy a relativizált bűnt bármilyen véletlen fenekestül felforgathatja. Nem létezik tökéletes bűntény, sem kikezdhetetlen terv, főleg mindig van szörnyűbb és tragikusabb végkimenetel annál, mint amit eleinte megálmodnak a bűnelkövetők.
A prezentáció elsőrangú, a film szép, okosan rendezett és remekül lett felvéve, sok benne az elvont, jelképesen megkomponált beállás és hangulatközpontú pillanatkép. Mivel váratlanul nyomasztó, mai, felgyorsult, egyértelműbb ingerekhez szokott néző számára is bőven magával ragadó lehet az ereje. Lewis zenéje ül, hangulatközpontú, nagyon célszerűen komponált cool jazz ez, melynek minden hangja funkcióval bír. Mintha egy evolúciós lépcsőfok lenne az improvizatív zenétől a komolyzene irányába vezető, valamikor kultivált, majd elsikkadt útvonalon. Bár zenekara is ott van a hatalmas muzsikus stábban, a legnagyobb szerepet mégis annak örök renitensének, Milt Jacksonnak és a vibrafonnak adja, amire a film is rájátszik. Az énekes Harry Belafonte is használja a hangszert az egyik szekvenciában.
Ha már színészek: bár Robert Ryan talán már ekkor is joviális, alapvetően pozitív szerepeivel lopta be magát a közönség szívébe, itt különös összetettséggel játszik kedvelhető, sőt, megérthető, mégis megvetésre is méltó karaktert, akit saját korlátoltsága sodor bajba. Remek alakítása ez egy jól megírt szerepnek. Hozzá képest Belafonte, bár kifogástalan, mint általában, talán nem a lehető leginkább magától értetődő választás egy New York-i fekete szerepére – értem ez alatt azt, hogy népszerű énekesként és bevált filmsztárként, ráadásul jól látható karibi fizimiskája miatt mintha eleve előnnyel indulna a közönség kegyeiért, ezen a téren a film talán lehetne kicsit provokatívabb (de talán csak én gondolom túl ezt a kérdést). Az utolsó meglepetés Shelley Winters, akit sokan talán tévesen a hatvanas-hetvenes években rábízott, kissé komikusra sikerült öreg hölgy szerepeiről ismerünk, pedig mint látszik, karakteres szépség volt egykor.

Jó, időtállóra sikerült film az Odds Against Tomorrow, mindenképpen ajánlom megnézésre és megfülelésre is!