Menny és pokol (1963) 90% 21★

Kuroszava nem tud jó filmeket csinálni. Zseniálisakat tud.

Kurosawa jelentősen feladta a leckét. Ez már az ötödik filmje, ami befurakodott all-time kedvenceim közé, és abszolút nem meglepő módon nagyban eltér a többitől, például A hét szamurájtól, vagy a Rashomon-tól (úgy vélem ezekben elég nyilvánvalóan mutatkozik meg a rendező tehetsége, mégis nehéz lenne eldöntenem, hogy például az említett kettő és eközül melyik kerülne nálam első helyre). Szóljunk keveset magáról a filmről: egészen szokatlan módon épül fel a cselekmény, talán tanítják is pár helyen azóta: a film durván első fele egy tehetős üzletemberre korlátozódik, aki előtt élete nagy lehetősége bukkan fel a küszöbön: mégpedig az, hogy vagyonával saját kezébe vehesse a cipőgyárat, amiben eddig csak csekély szavazati joga volt. Hamarosan azonban kap egy telefonhívást, hogy a gyerekét elrabolták, és váltságdíjat követelnek érte. Ő gondolkodás nélkül kész lenne megfizetni az összeget és lemondani munkája gyümölcséről, ám kiderül: félreértés történt, véletlenül a sofőrje gyerekét rabolták el az övé helyett. Most már sokkal nehezebb a dilemma: a lelkiismeretét válassza és nincstelenné váljon, vagy bebiztosítsa a jövőjét, de feláldozzon érte egy gyermeket?

Ha ez a Shakespeare-hez méltó szituáció nem lenne elég, a feszült, nagyjából egy helyszínes kamarafilm a második felében a „mennyből” tovább lép a „limbóba”, vagyis a tárgyilagos, tényekre hagyatkozó, ítéletektől szinte teljesen mentes nyomozást vezeti végig, tűpontosan és realisztikusan, ami nem kevésbé lebilincselő, hiszen már-már dokudráma hatását kelti, míg el nem érünk a „pokolba”, vagyis az emberrablóhoz és meg nem vizsgáljuk morálisan az ő döntéseit is. Spoilerek nélkül, a film vége jelképesen összevonja a három színt egy jelenetbe, azért el is gondolkodtatva a nézőt.

Akinek a régi krimik, vagy akár pont Kurosawa rokonszenvesek, és teheti, feltétlen nézze meg, nem fog csalódni!