Lucien Bellon Los Angeles-be érkezik azzal a feladattal, hogy megöljön egy kétes ügyletekbe keveredett milliárdost. Ahogy elkövette a gyilkosságot, visszatér a szállodába, ahol időközben törölték a foglalását, az összes holmija pedig eltűnt. Az utcán kis híján agyonlövik. Rájön, hogy a… [tovább]
Várólistára tette 2
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Sármőr francia sztár menni Amerika csinálni cool és veszélyes bűnügyi mozi és tüff-tüff Ann-Margret – hát ez bizony ismerős recept, és Trintignant-nak szerintem meg is lett volna minden esélye dobbantani vele egy nagyot. Talán nem akkorát, mint Delon a saját hollywoodi próbálkozásaival a hatvanas évek közepén, de egy emlékezetest mindenképpen. Mégis elbaltázták a lehetőséget, igaz, nem rajta, de még csak nem is Roy Scheideren múlott a dolog, maximum Jacques Deray-n. Ő bizony saját nevéhez hű mozit rakott le az asztalra, ami röviden és tömören annyit jelent: mai szemmel menthetetlenül lassan építkező, sokszor unalomba fulladó, önmaga hangulatából időről-időre kizuhanó mozit.
Nem akarom a kelleténél jobban lehúzni Deray-t, de minden általam kedvelt és szeretett filmjére jut egy ellenpont, egy kevésbé sikerült, nagyrészt a történetvezetésen és a meg-nem-teremtett hangulaton elúszott fércmunka. Az egyébként félelmetes, erotikus-borzongató A medence mai szemmel bizony már unalmas és vontatott, a Borsalino klasszikus, a folytatása erősen kérdéses. A Zsarutörténet isteni, a Pierro és bandája nevetséges. Karrierjének egyik utolsó nagy dobása, a leginkább Delon szerelem-tévéfilm-projektjének tűnő Egy bűntény nekem mindig is tetszett, szóval jöjjön elő bármi az életműből, nem fogom leírni őt rendezőként soha. A Meghalt egy ember mégsem a munkássága előnyös oldalát domborítja ki, és erős a gyanúm, hogy a kudarc esetükben egy picit kódolva is lehetett már a forgatás előtt.
A film egyik nagy problémája, hogy az összeválogatott színészek mai szemmel nézve valahogy kevésbé illenek össze. Trintignant hidegvérű bérgyilkosként helytáll, de láthatóan öregszik és alig-alig rezonál együtt a nagymellű-szőke amerikai bombázóval. Roy Scheider is furcsán kihasználatlan antihősként, ahogy pedig az amerikai high life világot és a maffiát vegyítik a Borsalino filmekből ismerős francia stílussal, hát… valahogy nem áll össze a vegyesvágott. Unalomba fullad, pedig érezhetően az lenne a film egyik legfontosabb konceptuális sarokpontja, hogy egy veszélyes, máshogy működő amerikai urbánus közeget és egy benne elvesző francia hőst mutasson be az európai közönségnek, de ezek a vonulatok hamar elvesztik jelentőségüket. Ugyanígy elveszti jelentőségét Trintignant, akinek súlyos néma bambulásai itt és most egyszerűen nem működnek. A fickó fáradtnak, kiüresedettnek hat, karaktere hányaveti, rá íródott és rá is bízták a prezentációt, de fogódzó híján ezúttal nem tudunk mit kezdeni ezzel a jeges, neurózisba fulladt menekülő emberrel – abszurd maga a karakterleírás is, nem?
Az akciót Deray nagyon óvatosan méri. A logikai futamokat, a háttérben meghúzódó összeesküvést szintén, ezt feltárni nem esik nehezére a nézőnek, de mire a végső leszámoláshoz jutunk, már minden nagyon leegyszerűsödik. A történetből elvész a húzás, talán csak néhány, az amerikai tévé-társadalom kapcsán feldobott aprócska poén ül jó helyen. Michel Constatint amúgy személy szerint nagyon bírom, régóta szeretném főszereplőként megnézni egy produkcióban, de itt alig jut neki képernyőidő. Delon-rajongóknak lehet viszont érdekes sokunk kedvenc hetvenes évekbeli Jason Statham előérzete/prototípusa, Lionel Vitrant, aki itt is kapott egy rövidke mellékszerepet – de hát nyilván nagy-nagy gond, ha egy jellegzetes Deray-i mellékszereplő feltűnésének tud csak őszintén örülni a néző…
Jól indult, sokat ígért, de nem jött be – kár érte. Az eleinte jól elkapott „Amerika, mint egzotikum” feelinget remekül támogatja Michel Legrand zenéje, és a kezdetek kezdetén a film mintha erőteljes, jellegzetes egyéni stílust tudna villantani. Kár, hogy a vele töltött időnk végére ebből szinte semmi sem marad.
