Loving Vincent (2017) 88% 78★

Hú, nekem nagyon tetszett. A különleges megrajzolása csak még érdekesebbé tette. A narráció is jól lett kitalálva, az is pluszt adott hozzá. Örülök, hogy jobban megismerhettem Van Gogh életét a filmen keresztül, úgy is hogy ő nem szerepelt benne.

Szőrözős kedvemben azt mondanám, hogy talán, ha egy picit rövidebb lenne … (miközben nem lehet betelni vele), és ha talán a filmzene … de az meg mindegy, mert egyébként úgyis tátva a szájam.
    Valódi színészekkel felvett film, több, mint száz művész által kézzel (Van Gogh színűre) kifestve, és valami különleges animációs filmmé variálva. Az mondjuk az alap, hogy az összes figura, az összes helyszín úgy néz ki, ahogy Vincent megfestette: látszik egy jól ismert festmény, hogy a következő pillanatban életre keljen, megmozduljon, vibráljon.
    Végeredményben az egész egy sajátos életrajzzá áll össze. Vincent már két éve halott, Roulin postás fia nekiindul, hogy a festő utolsó levelét kézbesítse. Kiderül, hogy nem olyan egyszerű a dolog, és az utolsó két hét eseményeit tisztázni még nehezebb, hiába szólalnak meg a szemtanuk.

Izgalmas kezdeményezés. Amióta művészetet tanulok, azóta foglalkoztatott a gondolat, vajon milyen lehet egy animáció szó szerint megfestve, és most megkatpam a választ. A történet érdekes, körbejárja a sok-sok kérdést, ami Van Gogh halála körül elrendezetlen vagy homályos maradt. Ha valaki ismeri a festő alkotásait, igazi csemege figyelni a beállításokat, vajon mikor bukkan fel egy újabb ikonikus kép az egyik jelentbe bújtatva.
A film a színes, jelenkori részeket és a fekete-fehér visszaemlékezéseket felváltva adagolja. Maga Van Gogh nem is szerepel olyan sokat, a film meghagyja ugyanolyan titokzatos, nehezen megítélhető figurának, amilyen a mozi előtt volt, ami egyébként jó pont. A fekete-fehér jeleneteknél viszont megtörik a film varázsa. Bizonyosan okkal váltanak ott festői stílust is, viszont pont a technikai részénél elveszik a mozgó festmények varázslatossága, és előbukik egyfajta merev, kicsit giccsbe hajló vonal, amit a statisztákkal felvett filmjenetekhez való túlrealisztikus hűség okoz. A színes részek nagyon különlegesek, Van Gogh stílusa remekül működik a vásznon, egyszerre fantáziavilág és valami élő, lélegző dolog, de a fekete-fehér részek simán csak műanyag hatást keltenek és zavaróan valóságosak próbálnak lenni.
Ezt leszámítva a sztori egész kerek, a zenéje fantasztikus, főleg a nyitány első 2-3 perce volt nagyon misztikus és feszült. Első próbálkozásnak igen jó lett, bár felveti a kérdést, vajon mennyire éri meg ténylegesen megfesteni egy ilyen filmet, amikor ma már olyan fejlett a számítógépes animáció. A dolog pikantériájához nézés közben mindenestre sokat hozzá ad ennek a tudata.

Az ötlet kézenfekvő zsenialitása elsöpri az embert. Van Goghról az ő stílusában készíteni mozgóképet! Mikor amúgy is úgy jellemzik, hogy dinamikus, örvénylő, vibráló – mintha a festményei eleve nem kimerevített pillanatok lennének. Néha egyenesen beleszédültem a látványba. Viszont erőt vettem magamon, és próbáltam nem csak az anyag hatása alatt maradni, azaz erőltettem, hogy nézzem a filmet, a történetet. De azt is élveztem. Az egyszeri fiatalember elég jól ki lett találva: heves vérmérsékletű, azonnali megoldásokat kívánóan türelmetlen, és pillanatnyi meggyőződésébe maximálisan beleáll. A film az ő érési folyamata, amelytől csak annyi lenne elvárható, hogy ne rontsa le a megformálás csodáját, ám ehhez képest a sárga kabátjában még élettel is megtölti a képek sorát.

Nagyon, nagyon mélyen megérintett. Egyelőre úgy érzem, nem tudom szavakba önteni, mit jelent nekem ez a film.

Zseniális! A végén lett egy kis könny a szememben és gombóc a torkomban…

„Ez az ember vagy őrült volt, vagy megelőzött mindenkit, de nem tartom kizártnak, hogy mindkettő igaz” – mondta Pissarro évekkel Van Gogh halála után. Talán ez a legjobb jellemzés arról az emberről, aki a festészetet az őrületig és mindhalálig szerette.

1971-ben, 14 évesen olvastam Irving Stone könyvét. Teljesen be voltam izgulva, úgy éreztem, el kell mennem Arlesbe. Persze a Kádár rendszerben erre nem sok esélyem volt.

Ez egy végtelenül szomorú és megindító történet.

Nagyon érdekes animációs film, nézése közben gombóc keletkezik az ember torkában, mert annyira jó a megvalósítás, hogy közben átéljük azt a reménytelenséget amit ez az ember érez, amiért minden erőfeszítése ellenére sem tudja elfogadtatni, megértetni magát. Pedig milyen csodálatos, magával ragadó világ létezik benne. Bámulatos, ahogyan Van Gogh saját technikáját, képeit felhasználva felépítették ezt a történetet. Jó film, némi szakmai elismerést megérdemelt volna.

Elképesztően szívbemarkoló történet, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az egyik legszerencsétlenebb művészről szól, aki valaha élt. (Végig az a Doctor Who-s epizód járt a fejemben, mikor Van Gogh a képeit látja a galériában…) Szóval szomorú, lehangoló. Ennek ellenére viszont nem tudom kiverni a fejemből, valószínűleg még rengetegszer újra megnézem. Ez azonban nem feltétlenül a sztorinak köszönhető. Hiszen az animáció! Ahogyan a több mint 100 művész (ha jól emlékszem az előszóból) életre hívja jelenteket! És ahogyan megmozdulnak a sokak által ismert festmények… Szavaim nincsenek, ezt látni kell.

Hihetetlen alkotás! Tulajdonképpen kétszer forgatták le a filmet. Először, amikor felvették az élő színészeket, másodszor pedig, amikor a filmet a művészek van Gogh stílusában átrajzolták. És mennyire élethűre sikeredett, bámulatos!
A történet sem rossz, van Gogh halála után vagyunk, egy kis detektívtörténet bontakozik ki előttünk.
Számomra az volt a furcsa, hogy a Lengyel Filmintézet járult hozzá az elkészítéshez.

#Lumiere