Közellenség (2015) 70% 1★

Érdekes koncepció, amit ímhol feltálaltak. Bevallom, sok helyütt csak pislogtam, hogy na de ez most mi volt?!…
Tasnádit alapvetően szeretem, művészetileg nagyra tartom, az egyik legjobb kortárs koponya, azonban ez most mégsem tudta úgy elnyerni a tetszésemet, mint ahogyan én azt vártam. Egyrészt ugyanis az a véleményem, hogy ez, így, ebben a formában kicsit fércműszerű benyomást kelt, bár ehhez gyorsan hozzá kell tennem, hogy a megtekintés óta már ülepedett az élmény, és – azt hiszem – felfogtam a változtatások miértjét, de (!) ettől függetlenül nem igazán tetszik. És most elbizonytalanodtam, hogy az én ízlésemmel van-e valami baj, vagy tán a merev ragaszkodásommal a – viszonylagos – eredeti tartalom iránt, viszont… Nem tudom ezt megválaszolni. Amit tudok, az az, hogy a változtatásokkal járó irányváltás fő csapása elismerem: tetszik. Gondolok itt arra, hogy ezúttal – elég egyedi módon – a lovak szemszögéből figyelhetjük meg leginkább azokat az eseményeket, amik az egyébként eredeti főhős, Kohlhaas Mihály sorsát spoiler terelik. A szándék, az ötlet jó, ám mégis a megvalósítás már kevéssé sikerült. Hogy miért? Mert, bár érezzük, hogy itt most a lovak vannak reflektorfényben, mégsem kapunk belőlük annyit, hogy ezt nyugodt szívvel és biztossággal kijelenthessük. Vagyis főszereplők, de mégsem. Kohlhaas viszont egyértelműen nem az, már-már fájóan nem, ebből kifolyólag ő úgy lóg a levegőben ebben az előadásban, hogy tulajdonképpen teljesen távol marad tőlünk, de mi is az ő bajaitól, motivációtól. Bevallom, nagyon kíváncsi voltam Farkas Ignác alakítására, mivel korábban már láttam a Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (2010) feldolgozást Csankó Zoltánnal, ami egész egyszerűen több, mint tökéletes. Egy hihetetlenül szuggesztív, hatásos játék, akkora mértékű, brutális karizmával, amely finoman szólva is pofán csap. Az ő Mihálya egyszerre erős harcos, gyengéd, szenvedélyes szerető, és szerető apa egy személyben. Amikor dühös, pusztán a tekintetével felgyújtja a színpadot, amikor pedig szerelmes, akkor meg a szeretett nő szívét…
Itt viszont semmi. Skiccszerűen kapunk egy-egy „vágóképet” a magánéletről, a sérelem, a bosszú teljesen átterelődik pusztán a lovak köré. Itt egy pillanatig sem éreztem, hogy ez a házasság olyan értékes lenne, hogy az asszony értékes lenne – sőt. Hát olyan közönséges megjegyzések, és nőalázó mondatok hagyták el a szereplők száját, hogy én szégyelltem magam. Persze elfogadom, hogy volt ilyen, meg tán azt is, hogy ezt a szerepet a feleségek is tényleg elfogadták, ez volt számukra a természetes, de akkor is kínos volt, s hát nem túl jóleső…
Luther Márton karaktere is jóval szabadosabb volt, mint vártam. Némely modernizált mondatán elismerem, én is felnevettem, de amikor már itt is csak a spoiler poénok jöttek, fogtam a fejem. Tasnádi igencsak szerette volna maibbá tenni ezt az egész sztorit, igyekezett, viszont ez az izzadtságszag végig érződik az egészen. Mohácsi bezzeg vérprofi ebben, az ő poénjain nem sértődöm meg, ő még a közönségesebb dolgokat is úgy alkalmazza a rendezéseiben és az átirataiban, illetve úgy komponálja, hogy végül egy kerek egész jön ki, minden a helyére kerül, minden (indokolt) értelmet nyer. Hát, itt ez nem volt. Csak már-már szándékos provokáció, ki-kikacsintás, mű művészkedés, ami rettenetesen zavart.
Mindezek dacára azonban az ötletet értékeltem. Csak ki kellett volna ezt jobban dolgozni. A konkrét darab keletkezését, háttér-történetét nem ismerem, ami lehet, hogy magyarázattal szolgálhatna a bennem maradt kérdőjelekre, de ezzel én most így jártam.
Akiket viszont muszáj megdicsérnem: Madák Zsuzsanna és Barsi Márton szépen játszanak, élmény minden jelenetük, nagyon élveztem az alakításukat. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy lovak módjára, hát… Tényleg ők vitték el a hátukon ezt az előadást. Farkas Ignácot pedig – bár nagyon szeretem – itt most csalódott vagyok. Természetesen ő kihozta a maximumot abból, ami a rendelkezésére állt, de iszonyú távol maradt attól, hogy emlékezetes maradjon ez a figura. Meg hát a szöveg… A fent, általam beidézett másik előadás szövege brutális. Ahhoz képest ez a verzió csupán egy könnyed haiku. (Avagy, újabb piros pont jár Csankó Zoltánnak, hogy az elképesztő mennyiségű és nehézségű szöveg ellenére is olyan alakítást nyújtott, hogy hát hű-ha…)
A Mihály Péter – Hertelendy Attila – Szakály Aurél hármas néhol átment már (szerintem) ripacskodásba, bár úgy sejtem, valahol ez is lett volna a cél. Ám nem igazán tetszett (eme koncepció!). Ó, és 'Urházy' Gábor László… Na, ő mondjuk még egészen tetszett – ahogy eddig általában mindig, amikor volt szerencsém látni valamiben –, de kevés volt. Mármint, olyan kapkodós volt ez a produkció, hogy kissé kidolgozatlannak éreztem. Ahogy majdnem mindenkit. Csak a lovak… Csak a lovacskák voltak kellően árnyaltak.