Kálmán-nap (2024) 86% 18★

Ha szeretitek a Bergman filmek hangulatát, ha láttátok az Ernelláék Farkaséknál és tetszett is, vagy a Fehér tenyér és sorolhatnám, akkor menj moziba és nézd meg ezt a filmet! Hajdú olyan feszültséget tud teremteni, és olyan finom humorral ad néha levegőt, mesteri ahogy csinálja. A történet beenged a nappaliba, leülsz a kanapéra és kérsz te is egy birsalma pálinkát. Szükség is van rá!
Nagyon, nagyon tetszett!

Hajdú Szabolcs munkásságát régóta igyekszem követni, talán az egyetlen olyan magyar filmrendező, akinek négy filmjét is láttam és tudatosan igyekszem a következőket is megnézni.
A Kálmán-nap a Látókép Ensemble alkotóközösség eredetileg színpadon előadott kvázi trilógiájának középső darabja. Az Ernelláék Farkaséknál (amit szintén megfilmesített már Hajdú Szabolcs), a Kálmán-nap és az Egy százalék indián egymástól külön is értelmező, mégis testvérdarabok. Középkorú párok különböző nehézségeit mutatja be, térben és időben behatárolt keretek között. Csak az első kettőről tudok még nyilatkozni, de azok közös jellemzője volt, hogy két pár volt az aktív résztvevő (mellékszereplőként előzőben a gyerekek, mostaniban Ernő, a "mindenes"); a helyszín nem volt semleges, egyik pár mindig saját térfélen, otthon volt és a helyszín valamiért fontos volt (elsőben a belföld-külföld ill. örökség, utóbbiban az iskolai körzetek ill. bejelentés mint bizalmi helyzet vagy kihasználás).
De túlságosan előreszaladtam. A Kálmán-nap egy talán még hétköznapibb szituációból indul, mint az Ernelláék Farkaséknál. Olga és Kálmán utóbbi névnapjának apropóján várják látogatóba Zitát és és Leventét. A viszonyok árnyaltak, nagyon sok dolog nem mondatik ki, csak idővel, ha egyáltalán. Az udvarias és baráti beszélgetések során szándékosan vagy szándéktalanul, de nagyon sok régi és új probléma felszínre kerül. Ezek közül néhány talán kicsi speciális, de sok van, amivel nagyon könnyű azonosulni. A történések nem egész egy napot követnek végig, a helyszín pedig szinte végig Olga és Kálmán háza.
A film íve nagyon hasonlít az Ernelláékra. Az egyik pár házába látogatóba érkezik a másik. Egy ponton, a feszültségnek talán a platóján az egyik szereplő eltűnik, de a nap végén egy közös, önfeledt pillanat mégis azt sugallja, hogy a feszültségek ellenére a családi, baráti közösségre számíthatunk, nem vagyunk egyedül.
Ahogy kivehető, ez sem az akciódús filmek sorát szaporítja, mégsem ül le egyáltalán. A szóváltások gyorsak és gyakran feszültek, és nagyon, nagyon ismerősek. Számomra az adja ennek a két filmnek (és remélem, majd a harmadiknak is) a bravúrját, hogy biztosan tudom, hogy a legtöbb szereplő én voltam, vagyok, leszek vagy lehetnék. Úgy ismerem a sémákat és fordulatokat, mint a tenyeremet, de mozgóképen kimondva és lejátszva rálátok a visszásságukra és esendőségükre is és remélem, tanulok ezekből. Tudom, mi fog elhangzani és mégis szurkolok, hogy ne így legyen, de ismerősségük nem véletlen. Magamat nézem a vásznon és téged is és nevetek. Ebben nagyon erősen emlékeztet a tavalyi év kellemes meglepetésére és egyik kedvencére (szigorúan nekem): a Magyarázat mindenre című Reisz Gábor-filmre.

Az Ernelláék Farkaséknál kvázi folytatásaként tudtam mire ülök be és azt végül is hozta a film. Jó párbeszédek, életszagú párkapcsolati konfliktusok, némi humor.
Ami miatt ezt mégis eggyel gyengébbnek tartom az az, hogy szerintem teljesen felesleges volt a film második felére a szereplőket ennyire parodisztikus irányba elvinni. Nem tudom, hogy ez koncepció volt-e vagy csak így sikerült, mert pl Hajdu a saját karakterét nem forgatta ki ennyire (és egyben megjegyezném, hogy rohadt jó színész), de én addig élveztem igazán a filmet, amíg megmaradt a reális beszélgetések talaján. Viszont a kamaradrámákat szeretőknek így is kötelező darab.