Kalandpark (2009) 63% 87★

Tipikus nyári tinifilm tele klisékkel. De zavaró ez? Nem, mert a színészek jól játszottak és Jesse és Kristen között is megvolt a kémia. És még Kristen Stewart sem rontotta el a filmet, passzolt hozzá a szerep.

Régóta keresem a választ arra a kérdésre, hogy korunk színésznagyságai közül az olyan szürke kisegerek, mint Kristen Stewart vagy Jesse Eisenberg tényleg jók-e, vagy mind, akik bírjuk őket, valamiféle tévhitben élünk, és valójában csak hinni szeretnénk, hogy a XXI. században még lehet valaki fontos és nagy színész jó test, mélyre fúró tekintet, meg franchise-mozikban elnyert főszerep nélkül is. Utóbbi kitételt ugye Stewart első körben bukja, de szerintem ő az Alkonyat-filmek után konkrétan újraépítette a karrierjét, ugyanúgy, mint Pattinson (szintén sikeresen), szóval a legjobb valamiféle gondolati hidat verni az önálló főszerepei és a Pánikszoba közé, elfelejtve a vámpíros ökörködését.
Egyébként már csak azért is kézenfekvő kettejüket hivatkozni, mert a Kalandparkon kívül Woody Allen is összeboronálta őket a Café Society-ben, ami emlékeim szerint szintén nem volt rossz mozi, de róla talán majd később.

És egyébként a Kalandpark sem rossz mozi, még ha néha úgy tűnik, sokkal jobban akar reflektálni korunk tinédzsereinek kissé befordultabb világára, mint a bűvös nyolcvanas évekre. Arra a nyolcvanas évekre, amivel egy időben mintha mindent el lehetett volna adni filmes fronton, és az embernek nagyon gyorsan tele is tudott vele szaladni a bakancsa. A részben konkrétan erre a nosztalgiára épülő Goldberg család például jólelkű és végső soron szórakoztató, de sok motívumában piszkosul idegesítő széria volt, ami ugyanúgy tolta túl magát, mint az MTV előtt ájuldozó, kólával és light sörrel megpörgetett amerikai fiatalok.
Ez a film hála égnek sokkal finomabban viszonyul választott „idősíkjához”, talán még hiányzik is a teljes élményhez pár válltömés, sőt, a zenék mintha inkább idézték volna a kilencvenes évek elejét. Nem is tűnik ez a vonulat annyira fontosnak, érdekesebb a két kisegér szerelmi évődése, ami egy egészében kellemes és korábban már százféleképpen előadott sztori, most valahogy mégis érdekessé tudja tenni, hogy kisegerek prezentálják azt. A sztoriban van bombanő, és végeredményben Eisenberg sem antipasi persze, de ha már mindenáron a túlfűtött és műanyag nyolcvanas évek a hadszíntér, akkor valóban felüdítő olyan figurákat látni a vásznon, akik anno egy hasonló filmben esetleg mellékszereplők lehettek volna csak.

Nem kiugróan jó és fontos mozi a Kalandpark, de szerethetően idéz fel nagy érzéseket. Kellemes meglepetés volt, ajánlanám!

Ez a film nem szól semmiről. Komolyan, aki valami értelmet ki tud belőle hámozni, az ossza meg velem is.

Sekélyes érzelmek, álproblémák, nyűglődés…