Kairó bíbor rózsája (1985) 73% 46★

Annyira aranyos volt. Ugyanakkor fájdalmas is. Nem rajongok a romantikusokért, de ez nagyon kedves volt. Végig mosolyogtam. Jeff Danielst nem hiszem, hogy láttam volna valaha is normális szerepben, itt viszont borzasztóan kedveltem. A történet amúgy nagyon tanulságos (főleg a tinilányoknak, akik Mr. Darcyért rajonganak), de a vége olyan… lehetett volna elcsépeltebb is. Azért így persze jobban tetszett (nem vagyok a nyál híve), de óóó.

Ha Woody Allen merészebb lett volna, adtam volna 10 csillagot, de így csak 8-assal jutalmazom a produkcijót. Az alapötlet érdekes, kifejezetten tetszett. Viszont a megvalósítás… Nem tudom, mennyire volt szerencsés ennyire „bárgyúvá” tenni a végeredményt. Nekem jobban esett volna egy kicsit keményebb tolmácsolásmód. Mert ez így olyan… Hmm.
A skatulya. Ó, mennyire utálom!… Na, hát itt kaptunk belőle. Tipikus példája annak, amikor a néző nem a színészt / az embert szereti meg, még csak nem is a tényleges tehetségét, illetve kvalitásait, hanem tényleg csupán egyetlen – bizonyos – szerepét, és, onnantól kezdve neki XY már csak és kizárólag az az ominózus figura, senki más. Brrr.
Hát, ezt az aduászt sokkal jobban meg is lehetett volna lovagolni. Számomra lapos lett a mesemondás ezen fele. Illetve, amikor megérkezett az igazi színész… Őszintén szólva én sok különbséget nem érzékeltem. Mármint, amikor először látjuk – akkor, amikor még ígéretes a karakter – akkor teljesen rendben van a tökéletlensége, csak aztán lesz belőle is egy… papírmasé. És nem értem, miért / mire fel. Azért, mert a nő rajong érte? De hát még csak komolyan se nagyon lehet venni egy ilyen „bepipilek a gyönyörűségtől”, és zavaromban sikoltozom a tenyerembe típust. Ilyesmire maximum olyan vetemedik, aki nem veti meg az eseti, random numerákat a könnyű prédákkal. De hát ez a pali még ahhoz is bárgyú!… Avagy spoiler.
Cecilia fásultságát amúgy értem, meg azt is, hogy ő napról napra történetekbe menekül a valóság elől, ami úgy, ahogy van, számára egy rakás szar. pardon Ez a mechanizmus egy bizonyos fokig nem gáz, sőt, remek kapaszkodó, de amit ő csinál, az már nem egészséges. Ő csupán „csitrisen” sodródik, nem tudatosít semmit, csak alaposan tompítja a tudatát. És, emiatt egy idő után már engem is meglehetősen idegesített ahelyett, hogy sajnáltam volna, vagy, netán együtt éreztem volna vele. (Amúgy ez a típus elég erősen benne van a Blue Jasmine-ben is, ám én ott sem voltam lelkes tőle, ellenkezőleg.) Ez persze nem ok arra, hogy csillagokat vonjak le, mert hát, tényleg vannak ilyen emberek. Én most itt konkrétan a humán-relációk hitelességét nehezményeztem, illetve bizonyos karakterek kiforratlanságát. Hogy az ő összeeresztésükből… hmm. Kétlem, nagyon kétlem, hogy végül efféle dolog sült volna ki.

Ez a film eléggé meglepett, mert tudtam, hogy Woody Allen szeret játszani a modern filmek elbeszélőmódjaival és állandóan a szerző a film szereplője, de ez a vászonból kilépő karakter elég direkt volt mondjuk egy Charlie Kaufman-szerű nagy dobásaihoz (Egy makulátlan elme örök ragyogása, Adaptáció, John Malkovich menet). De lehet csak amiatt volt fura, hogy a korábbi ilyen jellegű dolgot néztem előbb.

Emellett is volt benne valami, ami számomra kicsit gagyivá és idétlenné tette a filmet (persze lehet direkt volt, hogy megmutassa, milyen lenne egy folyton hősszerelmest játszó karakterrel élni), de lehet csak azért, mert annyira nem volt Woody Allenes, mert nem voltak jók a dialógusok, nem volt annyira vicces és ő maga nem is szerepelt benne.

Snittes tagságom előtt egyszer már láttam ezt a filmet, és a mostani újranézés nem sokat változtatott az akkori véleményemen.
A főszereplő Ceciliát sajnáltam, amiért ilyen sanyarú élet jutott neki a borzalmas modorú férje mellett, ugyanakkor sok esetben zavart a nagyfokú naivitása. A filmbeli karakterrel átélt kalandjai aranyosak és viccesek voltak, én mégis Tom Baxter hátrahagyott szereplőtársain szórakoztam a legtöbbet. A film befejezését illetően kicsit elszomorodtam, bár egyfajta álomgyári kritikaként is lehetett értelmezni a történteket.
Kedves, szerethető és vicces alkotás, aminek a felvetésébe bárki könnyen beleélheti magát, hiszen ki ne gondolkodott volna még el azon, hogy milyen csodálatos lenne, ha kedvenc karaktere (vagy színésze) random lesétálna a mozivászonról, és eltöltene vele egy kellemes délutánt.
(a moly után végre itt is elérkeztem a 100. értékelésemhez, juhú!!!)