Jesse James balladája (1980) 60% 6★

Annak fényében ez bizony óriási csalódás, hogy Walter Hill elvileg minden filmjét westernként álmodta és rendezte meg – így amikor végre tényleg westernhez nyúl, ráadásul a műfaj egyik legnagyobb alapvetését jelentő történethez, joggal várná el tőle az ember, hogy nagyot menjen. Lehet, éppen ez is a baj: Jesse James bűvkörében Hill talán másfajta, számára új evolúciós lépcsőt jelentő modorban közeledett a forgatókönyvhöz és a színészeihez, de ez a kísérlete bizony sok tekintetben csúfos véget ért.

A mozi leglátványosabb húzása, hogy a James-Younger banda fivéreit tényleg fivérek alakítják a vásznon, a Carradine és a Keach tesók, de a Quaidek és a Guestek is beszálltak a buliba. Ez a pedantéria abból a szempontból kicsit nevetséges, hogy a megannyira remek alakítás között egyszerűen elvész a lényeg, a remek kisugárzású és a figuráikat különböző lendülettel megtölteni kívánó színészek felfalják egymást. Hogy mást ne mondjunk: James Keach Jesse Jamesként képes lenne megdelejezni a nézőt, ha ehhez elég kameraidőt kapná, de a cselekmény egy jelentős részében egyszerűen nem is foglalkozik vele a forgatókönyv! David Carradine, aki karrierje során már játszott kínait is, saját tesói elől lopja a show-t, pedig Keith példának okáért remek színész, éppenséggel egészen más adottságokkal és kisugárzással, mint David, de még a talán legkevésbé ismert Robert Carradine-re is azt mondom, hogy megszolgált minden egyes másodpercet a vásznon.
Dennis Quaid, aki hírnév szempontjából talán a legtöbbre vitte ebből a stábból, tulajdonképpen mellékszereplő – ha rosszmájú lennék, mondanám, hogy a retrospektív értékítélet tette őt ennyire magasra a stáblistában.
Mindemellett, bár fogalmam sincs, mennyire hiteles és valósághű a James-banda sorsának ilyetén ábrázolása (talán eseményhű, de meglepődnék, ha akár külsőségeiben, akár dinamikájában követné a feljegyzéseket), Hill érzésem szerint rágörcsölt a történet bemutatására. A mozi újra és újra leül, majd már-már klipszerű akciószekvenciák erejéig belendül, aztán szól a western/bluegrass/country muzsika, James Keach néz egy jelentőségteljeset, David Carradine meg évődik egyet a nőjével – jelenetről jelenetre nagyon nehezen áll össze kerek egész, főleg feszes és élvezetes cselekménnyé a film, ezt pedig egyértelműen annak tudom be, hogy Jesse James története már inkább történelmi, kosztümös dráma kategória az amerikaiak számára, mintsem western kaland. Pusztán James jelentőségétől és a valós eseményekből építkezés terhétől megszeppennek a filmesek. Szerintem Hillel is ez történt.
Mi menthette volna a dolgot? A kevesebb néha több elv: rövidebb sztori, kevesebb utalásszerű kísérlet a banda hátterének bemutatására, főleg kevesebb meghatározó és ennyire magával ragadó színész a vásznon: a két Keach közül James, a Carradine-ekből Keith, és valódi főszerep státuszban a két Quaid. Jobban letisztázott, kisebb távolságokat átfogó alaptörténet. Illetve a látványosan Peckinpah-ra hajazó stílus helyett egy lendületesebb, Hillre jobban jellemző, Peckinpah módszereit valójában látványosan továbbgondoló rendezői attitűd, kevesebb lassítással és dramaturgiailag jobban megtámogatott párhuzamos vágással.

Nem véletlenül nem indított el western-revivalt ez a mozi sem. Úgy tűnik, nincs eléggé kiérlelve a koncepciója – ami nagy kár, mert potenciál volt benne dögivel!

Előzetesben annyit: 4 éjszaka négyszer aludtam el rajta.
Lehet, ennek egyik oka, hogy én ezt Dennis Quaid westernként kezdtem nézni (mert milyen jó lesz a Quaid és a western kihívásra is), ráadásul mégiscsak Jesse James, ami azért név a szakmában a vadnyugaton.
Na a probléma ott kezdődött, hogy Quaid kb. 5 percet szerepelt benne és a western hangulatból szinte semmit nem éreztem.
@desertangelable panaszkodott minap a Fakó lovas kapcsán, hogy mennyire unja a western sablon sztorikat. Hát én most azt mondom, inkább ezerszer a magányos hős sablon, mintsem még egy ilyen dráma.
Mert ha már ballada, meg életrajz, akkor ugye kell a dráma. De itt konkrétan egyik szereplővel sem tudtam hangyányit sem együtt érezni, cserébe viszont borzalmasan idegesített a vekengésük. Család/feleség/menyasszony/prosti vagy a „munka”, a jó öreg rablás közti szörnyű őrlődés viszontagságát próbálták azt hiszem érzékeltetni, meg spoiler azt, hogy eljárt felettük az idő, de szerintem nem sikerült.
Ahogy utánaolvastam, Jesse James élete valóban ilyen volt, és én alapvetően nagyon szoktam szeretni az életrajzi filmeket, de ezt így ebben a formában rettenetesen untam. Párbeszédestől, vadnyugatostól, jó színészek pazarlásától, mindenestől.
Ha ennyire kínlódtam, akkor mégis mire csillagoztam?
Egy csillag (jó szívvel inkább kettő) mindenképpen jár a zenének. A film alatt elhangzó kocsmadalokat simán tudnám csak úgy a jókedvemért hallgatni. (Mellékesen ezzel díjat is nyert, csak nem tudom felvinni: 1980, Los Angeles Film Critics Association Awards – LAFCA – Legjobb zene)
Még egy csillag azért, mert ekkora családi bulit rég láttam egy filmben: 3 Carradine, 2 Keach, 2 Guest és a 2 Quaid fivér.
Nagy kár ennyi színészt elvesztegetni.

Nem csillag, csak számomra érdekes, hogy Pamela Reedet hirtelenjében már másodszor látom Quaid filmben, de nem működik. Sehogy sem. Prostiként sem tudom másként látni, mint az Ovizsaru (1990) Joyce Palmierijeként. Egyszerűen hiába korábbi mindkét film, valahogy egyik szerepet sem találom testhezállónak számára.