Játszd le nekem a Mistyt! (1971) 69% 26★

Egész jó, kicsit Hitchcock, kicsit Végzetes vonzerő. Tűrhető kis lélektani krimi arról, amikor valaki annyira rajong valakiért, hogy képtelen észrevenni, hogy rajongásának tárgya abszolút nem úgy érez iránta, ahogy azt ő képzeli. Tulajdonképpen csak egy bajom volt a filmmel már megint, hogy minek kellettek bele a pucér jelenetek?! Tudom, hogy annak idején az „andalító zene alatt szeretkező pár” részek kötelező hozzátartozói voltak a filmnek, de jelen esetben marhára nem illettek bele. spoilerEzt leszámítva egyszer simán nézhető.

Van ez a rosszindulatú vicc, miszerint A szív hídjairól még maga Clint Eastwood sem hiszi el, hogy egy igazi Clint Eastwood film, és sokak számára valami hasonló eset lehet a Játszd le nekem a Mistyt! is. Más számomra nem magyarázza, miért fut ez a mozi itt és az IMDB-n is feltűnően alacsony pontszámokon, miközben az ereje teljében lévő Eastwoodtól egy ilyen film megrendezése és eljátszása ötven év elteltével is korszakos húzásnak tűnik.

Keresvén a western utáni új utakat, még könyékig a műfajban, de kacérkodva komoly drámával, háborús köntösbe bújtatott politizálással, logikusnak tűnhetett belenyúlni mindenbe, kipróbálni mindent, ami nem kézenfekvő, de éppen így debütálni rendezőként nagyon imponáló – legalábbis nekem, mert bár amióta az eszemet tudom, szeretem Eastwoodot, de jó ideje nem tartom őt tévedhetetlen szent tehénnek. A Misty szerintem éppen annak a bizonyítéka ma (és anno 1971-ben), hogy Eastwood több, jobb és más, mint az első blikkre tűnhet róla az igazán sikeres, nagy közönséget vonzó produkciói alapján. Azt speciel senki sem gondolná róla, hogy kezdő rendezőként egy látens Hitchcock-tanítvány, pedig a Misty több nyilvánvaló aspektusában is erről tanúskodik, azt meg főleg nem, hogy bármilyen formában is foglalkoztathatott egy ekkora kaliberű macsót A Férfi tehetetlensége egy sérthetetlen, de agresszív és határokat nem ismerő Hisztérikával szemben.
Ez óriási vonzereje a filmnek: a Misty tulajdonképpen arról szól, hogyan válik egy nőcsábász, erős, önálló, intelligens és minden tekintetben irigylésre méltó férfi egy labilis, félőrült, nem funkcionáló nő kiszolgáltatott áldozatává. Ez a sztori zseniális, mert bár manapság egyre többet tudunk átlagemberként a mentális betegségekről, egyre jobban fel vagyunk vértezve a nemkívánatos közeledések ellen (ami azt illeti, túlságosan is), de azzal még mai fejünkkel sem tudunk igazán mit kezdeni, amikor egy ismerkedési/randi-szituációban a p*nabubus playboy-ra olyan mértékben száll rá egy hisztérika, hogy az már orvosi, sőt, kriminalisztikai esetnek tűnjön. Amit a filmben látunk, az napjaink túlérzékenyített, énközpontú világában is maximálisan igaz: ha egy férfi viselkedne úgy, mint Evelyn, három perc alatt találná magát előzetesben, egy így viselkedő nőre pedig ma is legelsősorban áldozatként tekintene mindenki, azonnal megbélyegezve a fojtogató szeretetet elszenvedő férfit.
Ennek a konfliktusnak érdekesek a pszichológiai vetületei, de hogy egy film ezekből mennyit akar kimeríteni, az nyilván opcionális – Eastwood korai, zsenge zsenijét dicséri, hogy ő nem takargatja Dave Garver karakterének viseltes vetületeit. Nem zavarja, hogy a fickó játszik a nőkkel, hogy a hűség elvont fogalom a számára, de pont ebből kifolyólag nem is akar erkölcsi példabeszédet tartani. A hatvanas évek végének egyik nagy eszméje, a szabad szexualitás lehet szép dolog, de ha vegyül a pszichés zavarokkal, pokoli végkifejletei lehetnek – nem mondom, hogy erről fontos volt beszélni 1971-ben, de mindenképpen érdekes, feltárásra méltó jelenség lehetett, amit Eastwood fel is ismert, ki is aknázott.
Egyébként pedig a film technikai kivitelezése szerintem kiváló. A viszonylag hosszú műsoridő ellenére a sztori csak a Dave és Tobie kapcsolatára vonatkozó részeknél lassul le, de nem ok nélkül. A Hitchcocktól konkrétumok és érzések szintjén is merítő feszültségkeltés remekül funkcionál, a Misty remek thriller, ami mindig érthető és átélhető, de sosem szájbarágós. Eastwood munkája színészként kifogástalan, de Jessica Walter egyenesen remek, ha nem zseniális. A Monterey Jazz Fesztiválon forgó, élesben vett dokumentarista jelenetek különös mód nem lógnak ki a filmből – kapunk néhány pillanatot Cannonball Adderley koncertjéből, ez azért a műfaj iránt érdeklődőknek legalább annyira szívhez szóló, mint amikor A szív hídjaiban a lehető legjobb helyen csendült fel a Poinciana.

Nem értek egyet az alacsonyabb pontszámokkal, ez egy kiváló mozi. Eastwoodtól függetlenül is ajánlom bárkinek bármikor!

Szerelemben, zaklatásban a nők odaadóbbak?
Mindenesetre a túlzott udvariasság végzetes lehet…
A film meg sajnos, a zenéket leszámítva, elég gyenge. Első rendezésnek elmegy, a zseni még nem bújt elő.