Halálos rémületben (James Bond 007 15.) (1987) 67% 54★

Kicsit úgy vagyok ezzel a filmmel, mint egy hete a Soha ne mondd, hogy sohával: nem fogom a közmegegyezés szerinti véleményt képviselni, de ez a film éppen csak egy picivel kevésbé túlértékelt, mint amilyen alulértékelt a Soha ne mondd…. A kulcskérdés esetében az új Bond, Timothy Dalton teljesítménye és a karakter, amit maga a film prezentál nekünk. Előbbi tekintetében nincs kérdés: ha a daltoni Bond éppen szöges ellentéte a Moore-i Bondnak, akkor a mozi telitalálat. Hogy ez a Bond jó-e és elég-e nekünk, az sajnos nem egyértelmű…

Dalton alakításában én bizonyos szempontból a modern Daniel Craig karakter egyfajta előképét vélem felfedezni. Ez egy realista gyilkológép titkolt vagy éppen nem is annyira titkolt szenvedéstörténete, aki küzd saját démonaival, nem ér rá hatásos egysoros fecsegésekre, a nők iránti érdeklődése is elsősorban taktikus, avagy mélyen – mélyebben – őszinte, szemben elődeivel. Ez nem jelenti persze azt, hogy a megszokott Bond-veretésre ne lenne kapható, például mikor ejtőernyővel érkezik meg egy magányos gazdag hölgy jachtjára. Bond tehát sötét tónust kap, a realitás talajára lép, sőt, beleszól a kor egyik fontos, ma már azonban alaposan átértékelt konfliktusba, a szovjetek afganisztáni megszállásába is.
A film kivitelezését tekintve azonban szenved még némi kettősségtől. Egyrészt az akció valóban kicsit földhözragadtabb, mondhatni mocskosabb, realistább az eddig megszokottaknál, mégis akadnak régisulis, humorral átitatott szekvenciák. Bond Aston Martinja és az abba épített lézerágyúja például egy az egyben humorforrás, a gordonkatokkal való síelés pedig önfeledten szórakoztató jelenetsor, elég nagy és szellemes filmötlet ahhoz, hogy ne rágódjunk a jelenet humorán vagy éppen naturalizmusán. Sajnálatos, hogy ekkora ötletből nem jutott még egy a filmbe. Szintén a humortalanság és a realizmus hajszolása öli meg némileg az afganisztáni finálét, ami nem szól akkorát, mint kéne neki, én legalábbis végig vártam egy katartikus csúcspontot, ami nem következett be. Magának az afganisztáni eseménysornak talán sokat elvesz a realitásából, hogy a valódi szovjet hadseregre még árnyalataiban sem nagyon emlékeztet a szedett-vetett katonai kontingens.
A valódi finálé a játékkatonákkal szórakozó főgonosszal való találkozáskor ugyancsak kérdésesre sikerült: ezt a jelenetet ugyanígy leforgathatta volna Connery és Moore is, itt már nem érvényesült a készítők újító szándéka.
Az alakítások terén: Dalton remek munkát végez, ő maga kiváló színész, de nekem kevésbé Bond, mint elődei – ez vélhetően ízlés kérdése, nem több. Maryam d’Abo kiválót alakít Bond-lányként, mindenki más azonban szürke eminenciás a vásznon, nagyon hiányzik egy Christopher Walken vagy Klaus Maria Brandauer kaliberű színész a „sötét oldalról”.

A végértékelés szempontjából a Halálos rémületben remek akciófilm, de újító/jövőbe mutató stílusával és sokszor erőszakos modernizációjával (hallgassuk csak meg a soundtracket) sokkal kevésbé Bond-film, mint illene lennie. Hiányzik a humor is, és azt hiszem, Bond laza(!) eleganciája kicsit hiányzik ebből a realista megközelítésből – végeredményben, a hatvanas-hetvenes évek Bond érája magában hordozott egy nagy adag meseszerűséget. Korban előre haladva ezt egyre többször szerette volna levetkőzni a széria, de számomra mindig csak kisebb-nagyobb sikerrel jött neki össze.

Timothy Dalton szépen bemutatkozott Bondként, és végre valami határozottságot is éreztem a a filmen, valahogy a cselekményt illetően sokkal izgalmasabb volt, mint az eddigi filmek. Alig volt céltalan üldözési jelenet, sokkal pörgősebb volt, tényleg egy igazán jó kémfilmet láthattunk. Szerencsére most csak egy hölgyet kellett elviselni, de sajnos ez a drága hölgy sem volt épp acélos, Bond jóformán majdnem meghalt miatta párszor. Eddig Kara viszi el a leghaszontalanabb Bond-lány címet. Timothy Dalton viszont a legjóképűbb Bond eddig.