Húsvéti parádé (1948) 83% 10★

A negyvenes évek második legsikeresebb musical-filmje elvileg arról híres, hogy itt játszott együtt először és utoljára Judy Garland és Fred Astaire. Bevallom, számomra ez egyszerre jelentett komoly érdekesség-faktort, vonzerőt, illetve némi kellemetlen előérzetet is: a kettejük közötti 23 év korkülönbség még annak ellenére is jelentősnek tűnt, hogy szerintem Garland nagyon gyorsan és látványosan öregedett (talán érthető és szomorú okokból), és legyen ez az éra bármennyire is Hollywood „lehetetlen hibázni” jeligére felhúzott aranykora, nem voltam benne biztos, hogy a kettejük közötti kémia elviszi majd a hátán a filmet.

Szerintem ezt érezték az alkotók is, speciel Astaire utolsó pillanatos beugró volt a produkcióba, az eredeti főszereplő Gene Kelly lett volna, és így már egyből más a leányzó fekvése. Az ekkor már ötvenhez közeledő Astaire-hez képest Kelly nemcsak másfél évtizeddel fiatalabb, de sokáig igen kortalan kisugárzású, örökifjú művész volt, aki tökéletesen mutatott volna Garland oldalán. Aligha ezt ellensúlyozandó, de a történet egy szerelmi négyszög büszkeségtől és ambícióktól sújtott históriáját tárja fel: a harmadik kerék Peter Lawford, aki az ifjú Sinatra helyett kapta meg a szerepet, és abszolút rendben van a munkája, a negyedik pedig Ann Miller. Vele kapcsolatban két szempontból nincs kérdés, egyrészt nyilvánvalóan nem olyan jellegzetes és erős színész, mint Garland, másrészt nyilvánvalóan ezerszer jobb táncos! Nem véletlenül kapott itt is nagyon komoly szólórészeket.
Astaire egyébként rendben van – szerelmi évődését Millerrel elhiszem, Garlanddal annyira nem, de suta módon ezt a film egyáltalán nem is hangsúlyozza igazán túl. A cselekményt bevezető szekvenciák alatt azonban remekel, a Drum Crazy szekvencia óriási!
A zenei betéteket és dalokat Irving Berlin prezentálta, minden más zenei hátteret, hangulati és nem elsősorban musical-betéti aláfestést Johnny Green és a Garland karrierjében is folyton felbukkanó Roger Edens – olvassunk csak utánuk, látni fogjuk, mennyire atombiztos, hibázni nem tudó kreatív társulata volt ez a gárda a korszaknak.
A Húsvéri parádé egyébként kasszasiker volt, de olyan értelemben semmiképpen sem szolgált rá a maradandóságra, mint a Találkozunk St. Lousibe-ban. A történet nem nagy durranás, joggal emlékeztethet minket más musicalek cselekményéra. A zene és a tánc szép, érdekes, de a rendezés nem kiemelkedő, szerintem még csak a színészi munka sem – mint írtam már, Garland sosem izgatott fel különösebben, Fred Astaire rutinból dolgozik, igazából tényleg csak Ann Millerre kaptam fel a fejem.

Korrekt, a korszak hagyományait hűen bemutatni képes film a Húsvéri parádé. Musical-rajongóknak természetesen kikerülhetetlen, de a műfaj legjei között elfoglalt helye szerintem nem okvetlen jogos.