A 42. utca foglya (1933) 80% 5★

Nem tudom, pontosan hol és hogyan kezdődik hivatalosan a „musical film” története, bár tudván, hogy az első hangosfilm is gyakorlatilag egy zenés film volt (A dzsesszénekes), biztos vagyok benne, hogy a zene és a film, illetve a zene elengedhetetlen vizuális kísérete, a tánc mindig is kéz a kézben jártak. Ez a már-már történelmi kerülőút itt csak azért tűnik fontosnak, mert A 42. utca foglya 1933-ban készült, de ennek az égvilágon semmi nyoma nincs külsőségein – főleg összevetve más, szintén a harmincas évek elejéről származó filmekkel!

Az egyetlen árulkodó jel talán a női főszereplők megjelenése: ők bizony más idők szépségideáljai, de kövezzenek meg az ellenzők, Ruby Keeler és Bebe Daniels még mindig százszor vonzóbb nők, mint a két évtizeddel később színre lépő Twiggy-beütésű francia és olasz dívák legtöbbje, hát még az ötvenes évek amerikai pin-up lányai.
Érdekes még, hogy musicalről és vígjátékról beszélünk papíron, de ez a mozi valahogy más. Egyrészről első órájában nincs semmiféle musical-betét, nem számítva, hogy az egész film egy musical próbájáról szól, de ezekben a próbákban alig van valamiféle köszönet. Ez a bizonyos zenés-táncos mutatványozás immáron direkt a kamera és rajta keresztül a néző számára csak az utolsó harmadban kezdődik meg, amikor a végre színpadra vitt előadás néhány kulcsjelenetét mi is megnézhetjük. Lloyd Bacon rendezése ekkor mintha a negyedik fal lebontásával kísérletezne – a produkció, amit mi nézünk, nyilvánvalóan nem a színházban ülő közönségnek, hanem nekünk, a mozi közönségének szól, ehhez igazodva jelennek meg a túlzás nélkül gigantikus díszletek, az egészen egyedi kameraszögek és a kamera által bejárt hosszú utak.
És mint céloztam rá, ez a film nem vígjáték, nincs ugyanis benne semmiféle vicc, geg, poénos élethelyzet – annál inkább dráma, illetve az egész történet a maga jellegéből fakadóan amolyan nagyon korai hódolat a musical-készítés művészete, szellemi és fizikai erőfeszítései előtt. Az ember általa mintha kicsit jobban megbecsülné a közismertebb és divatosabb darabokban látott koreográfiákat, zenei betéteket, kilógó nyelvvel is őszintén vigyorgó színészeket… A Wikipédián hangsúlyozott pre-Code mivolt szintén meglátszik az alkotáson: jó sok meztelen comb, ki-kivillanó popsik, egy-egy mélyebb dekoltázs, sőt, a 42nd Street-jelenetben mintha egy fedetlen mell is kamera elé kerülne néhány másodpercre, de ebben nem vagyok biztos.
A filmet egyébként egy olcsó, de hivatalos Warner musical-gyűjtemény részeként néztem meg: a kópiát teljes mértékben felújították, zongorázható a különbség közte, és az ide is belinkelt bootleg-verziók között. Tényleg nem mondaná meg a néző, hogy 1933-as filmet néz! A korongra felfért egyébként még három korabeli doku, szintén restaurálva, illetve egy remlámspot, amiben az anno Magyarországra is szerencsésen eljutott, átkozottul kiváló James Dean-gyűjteményt promózzák.

Jó kis mozi, mindenképpen ajánlom!