Vastag és tapintható köd borítja San Piedro szigetet. Az öbölben pislákoló lámpás vészjeleket küld egy elakadt halászhajóról, míg odébb egy teherhajó imbolyog vakon a tejfehér ködben. Reggelre a tenger és az ég kitisztul, de a halászok és gyümölcsös gazdák békés kis falva örökre megváltozik.… [tovább]
Hó hull a cédrusra (1999) 15★
Szereposztás
Gyártó
Universal Pictures
The Kennedy/Marshall Company
Soundfirm
The Artists' Colony
Várólistára tette 42
Kiemelt értékelések
A történet a második világháború után néhány évvel játszódik az USA csendes-óceáni partvidékén, a Seattle környéki szigetek egyik képzelt tagján. Az emlékezet azonban egészen a háború előtti időkig vissza-visszaviszi a filmet.
Nagyon sok japán származású ember élt itt, akikre a háborúból fakadó rasszizmus súlyos terheket rótt. Kevésbé ismert a történelemből (én legalábbis nem tudtam róla), hogy az USA-n belül milyen törvényesített jogtalanságokat követtek el a japán nemzetiségű amerikaiak ellen a háború alatt.
Ez a történet egyik, társadalmi szála. Ennek konkrét vetületeként egy bírósági tárgyalás a másik szál, amin végigfut a film. (Ebben az amerikai filmek hagyományosan jók.) A harmadik szál egy fiatalkori szerelem a fehér amerikai főhős és a „japcsi” lány között, amely azonban – leginkább a háború okán – nem tud kivirágozni.
Ebből egy igen érdekes, érzékeny és nagyon szépen fényképezett film született, jó zenei háttérrel.
Lassan építkező, hosszú, de szép, nagy ívet húzó filmről van szó. Nyugodt, belefeledkezős hangulatban fogjunk csak hozzá.
A szereplők motivációi azért néhány esetben számomra nem igazán voltak érthetőek, pedig a film hossza erre adott volna lehetőséget.
Ettől függetlenül ez egy alapvetően jó film, érdemes megnézni.
Aki szeret olvasni, az pedig könyvként is megpróbálhatja.
Ez a film azoknak való, akik szeretik a borongós, melankolikus, szenvedős történeteket. Érdekes módon az amerikaiak nem dicsekszenek azzal, hogy pl. a japánokat is táborba gyűjtötték össze…És mennyire lenézik őket sokan még manapság is…
A japán mentalitást annyiból nem értem meg, hogy ha két más bőrszínű (vagy nemzetiségű) ember szereti egymást, miért ne lehetnének együtt?
A színészek jól alakítottak, a képi ábrázolások is okék voltak, de nem tetszett az össze-vissza ugrálás az időben.
A történet központi témája egy haláleset és közben visszaemlékeznek bizonyos szereplők.
A hó pedig csak hullik a cédrusra…Kimossa a maradék reményt is a szívekből…
Két fiatal szerelme mennyire lehet őszinte? Elegendő-e a különböző kulturális háttér, ahhoz hogy örökre elválasszák őket? Ki az amerikai? Mit jelent hazafinak lenni?
Egy országban ahol egy német meggyilkolásáért egy japánt vádolnak, aki az amerikai hadsereg hadnagya, ott hogy lehetne hazafiságról beszélni? Hogy lehet elfogulatlanul lefolytatni egy demokratikus ország gyilkossági ügyben megtartott tárgyalását, ha a vádlott népét az amerikai vezetés internáló táborokba zárta a világháború idejére cserébe Pearl Harbor-ért?
Nehéz kérdések. A lelkiismeret és az emberi együttérzés azonban hegyeket képes mozgatni, így talán van remény hogy a vastag hótakaró alatt valami melegség maradt az emberek szívében.
Hát a történet … na mindegy, van benne szerelem, történelem, haláleset, nyomozás, blablabla. Aztán Ethan Hawke is … , inkább hagyjuk.
De a képek! Azok a képek. Ahogy le van fényképezve egy egyszerű lámpagyújtás. Amilyen szögből látszik, ahogy két kis tini bolondozik az erdőben. És a víz. A hegy. A hó. Az ember … Oscarra jelölt operatőri munka, az a Robert Richardson csinálta, aki a Becstelen brigantikat, meg a Django elszabadult. Például.