Háborús fenevad (1988) 78% 12★

Ugyan a „minden idők háborús filmje” versenyben nálam csak második helyezett a Háborús fenevad, megdöbbentő általa szembesülni a ténnyel, miszerint ez a film már 1988-ban új szintre emelte a háborús események ábrázolását, jóval korábban, mint az ilyen téren etalonnak tartott Ryan közlegény megmentése, vagy a német Sztálingrád. Ráadásként a Háborús fenevad felfejtendő szöveteiben, az ábrázolt erőszak milyenségétől függetlenítve is remekül működik, és csak nagyon apró, érezhetően hollywoodias motívumában bicsaklik meg a végkicsengésében…

Nagy balszerencse, hogy a filmet kétszer is elátkozták a forgalmazói: rögtön elkészülte után címadásával és mozis terjesztésével is gondok akadtak, majd a szeptember 11-i merényletek után gyakorlatilag eltüntették a piacról, idehaza emlékeim szerint maximum egy-két alkalommal lehetett elkapni a köztévé éjszakai műsorsávjában. Tény, a film megszálló szovjetekről és rajtuk bosszút állni vágyó afgánokról szól, Amerikában pedig nem fordulhat elő, hogy egy hasonló sztoriban nem állhat oda valamelyik oldal mellé a néző, nincs legalább leheletnyi erkölcsi fogódzó meghagyva számára. Pedig ez a felszínes értelmezés, a film nyilvánvalóan pacifista felhangokat penget, szereplői közül pedig senkivel sem akar valódi azonosulásra késztetni – ezt aláhúzandó, az úgyszólván pozitív főhős például végig idegen nyelven beszél, tehát feliratozni kell őt, ami aligha pozitívum a tömegfilmes közönség szemében.
Szóval ebben a filmben nem kell szeretnünk senkit, nem is kell szurkolnunk senkinek, itt végig kell idegeskednünk a bemutatott tragédiákat. Az afgánok ábrázolása megdöbbentően ügyesnek tűnik, szó sincs itt a kicsivel korábbi James Bond és Rambo epizódokban látható valóban idealizált lázadókról. A Háborús fenevad afgánjai már-már ősi, törzsi körülmények között élő hegylakók, akiket belső ellentétek feszegetnek, rögtön a történet elején pedig úgy gázol át rajtuk a szovjet hadigépezet, hogy esélytelenségük kétségtelennek tűnik. Viselkedésük ezután sem cizellálódik. A bosszú iránti elszánt igény hajtja őket előre, de amint zsákmányra bukkannak, szétszakadnak. Primitívségüket kizárólag az elszántság ellensúlyozza, nem holmi ravaszság, szellemesség, az ősi ember talpraesettsége az elkényelmesedett modern technokratával szemben.
Az oroszok ellenben, főleg amikor a cselekmény 90 százalékában a tankban játszódó eseményekre koncentrálunk, szinte leképzik magát a Szovjetuniót: a folyton gyanakvó, de megkérdőjelezhetetlen apakarakterként tevékenykedő vezető erőskezű és irgalmatlan, de a rá nehezedő pszichés nyomás felőrlő erejével sem ő, sem beosztottjai nincsenek tisztában, csak elszenvedik azt. Ki-ki a maga módján tűr, a legénység egymást szekálja, fékfolyadékból erjeszt alkoholt, de sosem áll ellen, akkor sem, ha éretlen fiatalemberről, mezei tahóról, vagy értelmiségi hátterű gondolkodóról van szó. Ellenben folyamatosan írják „a könyvet”, majdhogynem csak az hiányzik, hogy valamilyen bizottságot alakítsanak.
Technikai oldalról a film erőszakossága „lenyűgöző”, legelőször is abban, hogy miközben jóval kevesebbszer látunk egyértelműen bemutatott véres, mészárszékszerű jeleneteket, mint utólag gondolnánk benyomásaink alapján, ezen jelenetek hatása zsigeri. Reynolds azonban nem ezekre alapozza a film hangulatát, hanem az ezekhez nagyon jól illő elsorvadásra: a szereplők egyre mocskosabbak, gyűlnek a sérüléseik, állapotuk és a tank állapota párhuzamosan romlik, összhangban a pszichés helyzettel és a kilátások romlásával. Mindez remekül illik a kihalt, száraz, élettelen környezetbe. A film tehát vizuális szempontból elképesztően egyben van, bámulatosan erős hangulattal dolgozik. Kevin Reynolds filmográfiáját elnézve ez egyáltalán nem egyedülálló bravúr, hasonlóan jól összeállt, őszinte és organikusan mocskos hangulattal bírt például a Vízivilág is.
Muszáj dicsérni a szereplőket: mindenki remekel! Steven Bauer angolul egy szót sem szóló afgánként egyenesen zseniális, minden mozdulata, gesztusa, járása, viselkedése hitelesnek tűnik – nem mondom, hogy az, de annak tűnik! Dzundza lubickol Daskal őrületében, a magyar változatban Kőszegi Ákos hibátlanul támogatja őt. Don Harvey és Stephen Baldwin szerintem élete alakítását nyújtja, egyedül csak Jason Patric kapcsán vagyok bizonytalan – ő az egyetlen szereplő, aki úgyszólván hollywoodiasan funkcionál ebben a bomlástörténetben, és ha a néző megérzi a mozi végpontján ezt a bizonyos „na, végül ez is csak egy amerikai film…” mellékízt, az vélhetően neki lesz köszönhető. Igaz, erről nem ő, hanem a forgatókönyv tehet.
És hát ki kell térni erre is: fináléja után a mozi tényleg elbizonytalanodik, és sor kerül arra a bizonyos nagyon szájbarágós, mégiscsak végső erkölcsi iránymutatásként felfogható beszélgetésre Kovercsenko és Daskal között. Biztos vagyok benne, hogy ez ront az addig átélt élményen, illetve ez a legvégső állásfoglalás abban a tekintetben, hogy a film szellemi szempontból mégiscsak kiáll az afgánok oldalán. Nélküle, illetve adott esetben egy még spoiler végkimenetellel talán még a 911-es betiltást is megúszta volna a mozi.
Jelezném, hogy Mark Isham zenéje ugyancsak bámulatos mestermű, illetve a film kezdetektől fogva legnagyobb feature-je a műfaj rajongói számára, hogy egy igazi szovjet T55-ösben, pontosabban annak izraeliek által átalakított változatában játszódik. Aki azonban dugta már be a fejét egy ilyenbe, tudhatja, hogy a belső jeleneteket bizonyosan egy felnagyított díszletben vették fel, kizárt ugyanis, hogy egy ilyen tankban öten is elférjenek.

Óriási film, mindenképpen ajánlom!

A nyitójelenet a harckocsik támadásával pazar, ez a film tényleg megelőlegezett egy sor későbbi háborús ábrázolást, pl. a Sztálingrádét (a Ryan közlegény megmentésével való hasonlóságot viszont nem vettem észre). A zene és a sivár táj egysége nagyon egyedi, meditatív hangulatot eredményez, ami elsőrangú környezet egy jó háborús sztorihoz. A haditechnikai, illetve a szűkebben vett háborús vonatkozásokkal és akcióval nem volt bajom, a Háborús fenevad más miatt nem tetszett.

A történetet a második felétől szerintem túlbonyolították spoiler, ami miatt jelentősen csökken a lendület. A morális prédikáció miatt a film végére ellentmondásos lesz az eredmény. spoiler Ennek az alapsztorinak sokkal jobbat tett volna, ha nem kavarják meg annyira a szálakat, nem erőltetik a felek erkölcsi minősítését és inkább ragaszkodnak a kis afgán felkelőcsoport vs. egy szovjet harckocsi párbajának minimalista ábrázolásához, miközben mindkét felet meghagyják elszigeteltségükben (ez utóbbi húzás adott volna rendesen a feszültségnek: nincs menekvés az autoriter harckocsiparancsnok kis birodalmából, ott helyben kell vele kezdeni valamit a legénységnek). Ehhez a földrajzi környezet és hangulat abszolút adott volt.

Ami az afgánokat illeti: nem várható sok jó egy filmtől, amelyik egy ilyen Kipling-idézetet választ mottónak. Azt valóban csak méltányolni lehet, hogy itt nem találkozunk a felkelők idealizálásával, már-már mitizálásával, mint sok más háborús mozinál. A lázadók viszont nagyon primitívek, ami különösen akkor válik zavaróvá, amikor a melléjük került szovjet katonát többen, főleg a kissé ügyefogyott vezér, elkezdik egyfajta istenként tisztelni (akik nem, azok amúgy is unszimpatikus karakterek). Az afgán nők csoportja inkább hasonlított egy vad hordára.

Értékeltem viszont, hogy a filmnek van egyfajta sötét iróniája, ami különösen a mérgezett tavakkal kapcsolatban nyilvánult meg. Többen írták az IMDB-adatlapjánál, hogy ez a szovjet seregen keresztül valójában az amerikai vietnámi fiaskót kritizálja. Ezt nem láttam egyértelműnek, de érdekes felvetés.