Férfisors (1950) 80% 4★

Komolyan kezdem úgy érezni, ha az ember nem nyűglődni, analizálni akar egy-egy Brando szerep kapcsán, hanem műélvezni, akkor annyi a dolga, hogy kellőképpen távoli, fiatalkori műveket keressen a filmográfiában. Más nem magyarázza, miért ennyivel élvezhetőbb Brando szinte összes ötvenes, kora-hatvanas évekbeli munkája annál a rengeteg, sokszínű, de minőségileg is kétesélyes mozinál, amiket ezen fénykor után készített.

A Férfisors a fenti gondolatmenet szempontjából amúgy atombiztos választás kéne hogy legyen, hisz ez az első nagy és fontos főszerepe, ráadásul 1950-ből – ez lenne az a kor, mármint részéről életkor és a kulturális közeg szempontjából korszak, amikor legendája megszületett. Amikor először lenyűgözte a később vele együttműködő, benne vakon hívő alkotókat és kollégákat – konkrétan ezt a filmet a megjelenése idejön többször is megnézte a fiatal, feltörekvő James Deant, azt meg ugye nem kell ecsetelni, milyen erős és máig meghatározó ősmintái lettek ők Hollywood új férfideáljának.
De ez a film más szempontból is jókor készült, illetve jó helyen: témája, a háborúból hazatérő férfiak nyomorúságos sorsa, ennek feldolgozása és az új élet elkezdésének gyakorlatias, illetve érzelmi nehézségei már jóval korábban meghatározó élményei voltak a XX. századi generációknak (ez azért a nyugati világ nagy-nagy tragédiája, mármint hogy 1914 és 1945 között ennyi életet kidobtunk az ablakon így vagy úgy), 1950-ben vastagon ideje volt már foglalkozni vele egy filmben, főleg hogy az amerikai ifjak már hajóztak Korea felé.
És a Férfisors működik is, sőt, megnézve megint a fejéhez kaphat az ember: a Született július 4-én esetében sem volt már olyan sok új a nap alatt… Egyébként ez egy szép film, jó gondolatokkal, nyilván a kor saját filmnyelvén, modorában és stílusában előadva. Hogy ez utóbbi nehezítő, vagy épp könnyítő tényező-e a modern nézőnek, ízlés dolga, de szerintem nagyon jól tartja magát a mozi. Brando briliáns, önmagához képest visszafogott, már-már tényleg a korszak hagyományos stilisztikájától alig-alig elütő (ha egyáltalán) módon játszik, de a képernyőn általa elfoglalt tér és tömeg egyértelműen már ekkor is varázslatosan nagy és vonzó. Pedig ekkor még szó sincs a jelleméből sugárzó lázadó, különc, veszélyes attitűdről, hacsak nem annyiban, hogy megnyomorodott, sanyarú sorsú, emiatt érzelmileg terhelt és összerogyott embert alakít és ez egész lényét nagyon hitelesen határozza meg.
Társai rendben vannak, Teresa Wright visszafogott, hétköznapi szépség, tökéletes választás a szerepre. A filmben megjelenő megannyi hiteles díszlet és helyszín biztosítja, hogy az alkotók elérjék amúgy elég őszintén kifejezett céljukat. Maga Brando is nagy odaadással, edzéssel, alapos tanulmányokkal készült a szerepre, látszik is rajta, hogy rutinja van a tolószékes közlekedésben.
A zene Dimitri Tiomkin munkája, észlelhető is olykor a törekvés, hogy szinkronba helyezze a kompozícióit a képernyőn látható mozgással, de egészében véve nem lett túl emlékezetes a végeredmény.

Remek kis dráma a Férfisors, régimódi filmek, háború utáni megtört sorsok iránt érdeklődőknek, Brando rajongóknak, sőt ellendrukkereknek is jó szívvel ajánlom!