Jenny Fields, a jóházból való úrilány ugyan szeretne gyereket, ám nem kíván tartós intim viszonyba kerülni semmilyen hímnemű lénnyel. Amikor a II. világháború idején ápolónőként dolgozik egy katonai kórházban, találkozik egy halálosan sebesült őrmesterrel, aki gyermeket nemz az asszonynak. Így… [tovább]
Kedvencelte 7
Várólistára tette 58
Kiemelt értékelések
Megint nem tudok a könyvtől elvonatkoztatni, sajnos vagy sem. Maga a film nem rossz, de igazán annyira ütős dolog nincs benne. Mindenből csak egy picit kapunk, hátteret, aztán találjuk ki, hogy mi hogyan lett volna. Nekem legalábbis ilyen érzésem volt. Először azt emelném ki, hogy a könyv sokkal borzasztóbb, mint a film. Kimaradt belőle jó pár dolog, amitől a gyomrom kavargott olvasás közben. Ez nem biztos, hogy baj, csak így sokkal kevésbé felkavaró. De lehet, hogy ez nem is volt cél.
A könyv egyik legfontosabb pillére a feminizmus. Nos, a film alapján -számomra- a feminizmus egy káros, ellenszenves dolog lenne, amit elvakult férfigyűlölők űznek. Ettől azért sokkal sokrétűbb, árnyaltabb volt ez a kérdés még a 70-80-as években is. A könyvben is, pedig férfi írta azt is.
Egyszer meg lehet nézni, de ha már Garp, akkor maradjon a könyv.
Ez a történet valami annyira speciális és különös légkörű alkotás, megannyi extrém és meghökkentő epizóddal – mégis mindig újra és újra beszippant. Valami delejes hatással van rám, amitől nem tudok szabadulni, pedig helyenként olyan bizarr, hogy az már gyönyörű spoiler .
Minden furcsasága ellenére nekem kedvencem ez a film.
Túl hosszú. Nem bírt lekötni. Ráadásul nagyon nem bírom az ilyen elvakult, sztereotip dolgokat.
Nagyon jó színészek, nagyon jó szerepben, az egyik legkerekebb film, amit valaha láttam. Ebben aztán minden van. John Lithgow talán az egyik legnagyobb alakítását nyújtja, transzvesztitaként és Glenn Closenak is elhittem minden egyes szavát.
Ez a film minden szomorú pillanat ellenére nagyon bájos, továbbá nagyon jól tudja, mennyit mutasson meg, és mi az, amit felesleges volna az orrunk alá dörgölnie. A karakterek könnyen válhattak volna egyszerű sztereotípiákká, de ahogy az idő múlásával egyre több közös élményben lesz részük, egyre több kényes kérdést vitatnak meg, egyre több nehéz szituációban kell helytállniuk – úgy ismerjük és értjük meg őket egyre mélyebben. Minden elismerésem az íróé, és persze a színészeké, akik olyan természetesen játszották a szerepüket, hogy biztos vagyok benne: ők maguk is igyekezték minél jobban megérteni és elfogadni ezeket a hiteles, rétegelt karaktereket.
Ami a feminizmus kérdését illeti: sajnos mellőzték az árnyaltabb bemutatását, helyette viszont olyan nőket ismerhettünk meg, akik tudják, mit akarnak, hisznek abban, hogy fontos, példaértékű életet kell élniük, és végtelenül türelmesek egymással. Persze minden „izmus” szenved a túlzottan fanatikus tagjaitól és a radikálisan ellenséges személyektől egyaránt, ráadásul a nagy gyülekezeteken hamar elszabadulnak az indulatok; az emberek egység-érzete veszi át az uralmat, és ez félreérthető viselkedést okozhat… de nem akarok nagy tömegpszichológiai elemzésekbe kezdeni.
Nem olvastam a regényt, nem is hallottam róla soha, de ennek az alkotásnak hála felkerült a várólistámra. Kíváncsi vagyok rá, hogy ez a történet mennyiben maradt hű az alapmű hangulatához, illetve hogy a könyv egyáltalán vászonra vihető-e. Hiszen a dialógusok nélküli jelenetek, gondolatok megjelenítése sosem egyszerű feladat, még az időkerettől függetlenül is.
Népszerű idézetek
Most olvasom a Time magazinban, hogy az anyám könyvét lefordítják apacsra. Apacsra, Helen! Még Shakespeare-t és Dickens-t sem fordították apacsra.