Fantasymphony (2019) 60% 1★

A Dán Nemzeti Filharmonikusok több éve csinálnak mindenféle crossover, a szimfonikus zenét népszerűsítő műsorokat, melyek különböző tematikák mentén összeválogatott filmzenéket tartalmaznak. Ezek közül az egyik leglátványosabb és bizonyos tekintetben tán legjobban elbohóckodott program a Fantasymphony, mely külsőségeiben csábító, de tartalmában szinte teljesen érintetlenül hagyja a fantasy témájú filmekre nem fogékony közönséget. A fogékonynak viszont csodálatos élményben lehet általa része!

A zenei összeállítás több is, mint biztonsági játék: a Queen szimfonikusokra áthangszerelt Hegylakó-vonatkozású darabjai foglalják keretbe A gyűrűk ura, Harry Potter, Trónok harca, Narnia, Hobbit betétzenéket – mindezt fényjátékkal, töméntelen mennyiségű sminkkel, hegyes manófülekkel, olyan szögekből filmezve, ahogy az „mezei” komolyzenei koncertnél elképzelhetetlen lenne.
Bevallom, én a zenei oldaltól olyan értelemben nem vagyok elragadtatva, hogy hiába próbálják elhitetni, ezek a kompozíciók semmilyen trükkel sem skálázhatóak fel azoknak a klasszikus daraboknak a színvonalára, amiket az itt szereplő előadók egyébként játszanak. Mindazonáltal gyorsan, azonnal hatnak, és a jelzett filmeket kedvelő közönséget biztosan felvillanyozzák. Kicsit olyan ez, mint egy Mága, vagy André Rieu koncert, csak most nem a Monti Csárdással és a Kis éji zenével megy a kábítás, hanem Ed Sheeran Trónok harca dalával, ugyanakkor a lehető legnagyobb művészeti alázattal prezentálva.
A kivitelezés epikus, nagyon nagy volumenű és precíz, minden zenész fülessel, könyékig bemikrofonozva játszik, a hangszerelések izgalmasak – mint általában a sorozat koncertjein, egy csomó szokatlan, szimfonikus előadáson ritkán látott hangszert megszólaltatnak. Karsten Andersen rendezése erre igyekszik még jobban rájátszani, de szerintem túlzásba esik, én félúton már kezdtem unni Tuva Semmingsen orrszőreinek a számolgatását, ráadásul éppen ő operaénekesnőként nem egyszer túlságosan is átéli az előadást, átszellemült távolba révedései Franco Nero legihlettelenebb pillanatait juttathatják eszünkbe.
A hangszerelési kísérleteket egyébként az eredeti zenék ismerete híján nem tudom igazán értékelni, de a Who Wants To Live Forevert a fináléban bizony alaposan kiherélik!

Nem akarok azonban teljesen sznobként hozzáállni a dologhoz, ez egy piszok nagy show, remek szórakoztató előadás, ami jóval többet ér egy Mága hakninál. Akik tényleg ismerik és szeretik a játszott darabokat, azoknak muszáj látni ezt a fellépést!