Jonathan Nott and the Orchestre de la Suisse Romande: Ammann, Bartók, Beethoven (2018) 90% 1★

Bőven kevésnek tűnik egy komplett emberi élet ahhoz, hogy a klasszikus zene már ránk hagyományozott örökségén túl a kortárs zenekarok, karmesterek és szólisták tengerében is tudatosan és figyelmesen mazsolázzunk, de pont Jonathan Nott megérdemelné a közönség még szélesebb figyelmét. A korunk karmester-nagyságai között is legendás Neeme Järvi hároméves regnálása után a svájci Orchestre de la Suisse Romande a legínségesebb Covid-esztendőben kötött vele úgymond élethosszig tartó szerződést vezető karmesterként, szóval igazán meg lehetnek elégedve a teljesítményével, és frissen az 2018-as koncertjük megtekintése után meg is értem őket. Nott először is univerzalitásával tűnik ki: koncertjét kortárs svájci komponista finoman szólva modern, szeriális zenéjével nyitja, amit mintha csak direkt Boulez Ensemble Intercontemporain-jének írtak volna, majd a szintén Ligetin (is) edződött Pierre-Laurent Aimarddal belevágnak Bartók első zongoraversenyébe. Ammann után Bartók valódi felszabadulás a hallgatónak, de a koncert utolsó, legnagyobb falatjának hagyott Beethoven Pastoral-szimfónia már végképp a közérthető zenei esztétikai megdicsőülése.
A trükk, a nehezen emészthető kicsitől az egyre ismerősebb és otthonosabb nagy darabok felé történő lépdelés egyrészt nem alkalmi, a Nott koncertjeiről olvasható beszámolók programjai hasonló őrültségeket tárnak elénk, másrészt az emögött lévő elv nagyon jól működik. Saját bőrömön tapasztaltam még tavaly Simone Young egyik koncertfelvételét nézve, hogy a fellépések végére hagyott nehéz darabok akkor is el tudják rontani az élményt, ha egészen addig élveztük a műsort. Logikus lehet, hogy ha megfordítjuk a képletet és először a „küldetés” részen esünk túl, meghallgatjuk a kortársat, a nehezen érthetőt, a közönség igényeitől, vágyaitól, nagy érzéseitől legmesszebb esőt, ráadásul még jól is viselkedünk, akkor valódi ajándékként élhetjük meg azokat a darabokat, amikért vélhetően valójában jegyet váltottunk egy előadásra.
Nott kezei között pedig úgyszólván minden rendben van: Dieter Ammann Core című őrültsége precíz és hideg, a Bartók verseny gondolatom szerint „oké”, még nem hallgattam túl sokat (meg hát ez amúgy is Aimard-on áll vagy bukik), a Pastorale pedig szép és kerek, őszintén szólva, még ebben a sok ezredik előadásában is furcsa mód jobban esik, mint egy sok századik Mahler vagy Ravel finálé. Szóval mondom, őrült a program, de őrült jól működik…

Klassz koncertfilm, napjainktól egészen a XIX. század elejéig, egy visszafelé pörgetett szalagon. Már csak az Ammann darab extremitásáért, a zongoraverseny izgalmáért és Beethoven szépségéért is megérheti belenézni, együtt meg végképp!