Fagyott május (2017) 58% 12★

Már az első felvillanó monokróm erdőképnél éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű film. Posztmodern, lélektani kísérleti-avantgárd, ami külön-külön is súlyos tematizált jelzője egy alkotásnak, hát még így együtt. Szóval, aki az ilyenre nem vevő, az meneküljön.

A képek gyönyörűek, fullasztó magány és elveszettség, ami körbevesz, ágak, gallyak, földre száradt erdődarabok roppannak és koppannak, egyszerre jön a filmből, és egyszerre a néző tapasztalatából. A szubjektív kameranézet miatt olyan, akár egy videojáték, csak éppen nem mi irányítunk, de bábként mozdulunk a főszereplővel, szemünk fordul, míg fejünk egy irányban marad, tudatunk azonban egyre inkább a karakterrel hasad.

Nincs túlbonyolítva a cselekmény, egy posztapokaliptikus világban reked a főszereplő, a természet neszei túlnőnek a történetszálon, ez viszi előre a filmtekercset. Talál egy számítógépet, ahol leírja, mi történt vele, innen tudhatunk a gyermekotthonról, a lövésekről, a halott férfiről, a csecsemőről, és „róluk”. Mindvégig megtart a lassúság homályában, a végén van némi csattanónak szánt lezárás, amit talán a nézői kielégítésnek szánt a rendező, de a miértekről és a háttérről így sem tudunk meg semmi. Nem baj.

Hideg és nyirkos, kusza, de nem zavaros a három idősík, amivel dolgozik, bár úgy gondolom, hogy ez az a rész, amibe mindenki mást lát és érez bele, attól függően, mennyire bomlott bele a filmkockákba a kétoldali agyfélteke.
A számítógépen írt történet maga a film, ez történt és történik a celluloidon, tömören, sterilen megírt pixelelbeszélés, aminek mondatainak az elképzelése és megteremtése a nézői fantáziára van bízva (elképzelt jelen és múlt valami egészen különös elegye). Ez egyébként a legreálisabb ábrázolás, szemben az ábrázolt jelennel, ami olyan, akár egy vízió a fák között, az élet útvesztőjében. Ez volt a második sík. A harmadik a múltnak egy távolabbi szegmense, avagy a múlt régmúltja, maguk a gyermekkori emlékek. Ez a három sík azonban annyira szétbomlott és egymásba csomózott dimenziója az időnek, hogy szinte egyszerre léteznek egymás mellett, ezért van olyan érzete az embernek, mintha egy víziót látna.

Nagyon-nagyon lassú és nyomasztó egy film, de elhiszem, hogy a 3D-s szuperhősös filmfétishek világában sokaknak nem fogja befogadni ezt a csontkupolában dagadó nyirkos neuronális hálózat, azonban, ha van némi hajlandóság az ilyenre, érdemes megpróbálni.